Natalie “utolsó vacsorája” Japánban

Valahogy sosem sikerül rendesen magamhoz térni reggel azokon a napokon, amikor „dolgozni” (na jó, tanulni, de ha úgy vesszük itt ez a munkám) kell menni. Pláne, ha csütörtök a hét első munkanapja… De azért visszagondolva elmondhatom, hogy betekintést kaptam a japán tanárok életébe, mivel a hosszú szünetekben (vagy adott hétvégéken) mindig rendeznek valamilyen oktatási konferenciát, amire a „szünetben” is lehet/kell (munkahely- és érdeklődésfüggő) menni (és ők mennek is). Nem irigylem őket!

Igyekeztem koncentrálni, hogy mindent magammal vigyek az egész napra, mert a koliba visszamenni nem lesz időm. Azaz Natalie nyulas-holdas desszertjét beraktam egy ajándéktáskába, majd elindultam a laborba. Mondanom sem kell, esett az eső (mikor máskor?), de szerencsére a biciklim kosara (mindkettő) fel van szerelve „kosárfedővel” (éljen a 100-as bolt!), tehát nyugodtan belerakhattam az ajándékot, anélkül hogy az elázásától tartanom kéne. Mellesleg van nyeregvédőm is esős időre, úgyhogy nyugodtan kinn hagyhatom a biciklit a labor előtt esőben, nem kell utána tisztogatnom. Mondhatnám úgy is, hogy ebből a szempontból (is) el vagyok kényeztetve.

10 óra után estem be a laborba, és legnagyobb meglepetésemre csak Yamamura-san volt ott, de akkor már kaptam az alkalmon, és jól átbeszéltük vele az oktatási konferenciás (magunk között csak „kougakkai”-nak becézve) élményeket. Mivel nem teljesen ugyanazokat az előadásokat néztük meg, megtárgyaltuk, kinek mi tetszett és miért… Megemlítette, hogy érdekelte volna az ARCS-modelles előadás, de mondtam neki, hogy jobban tette, hogy máshova ment, mert semmi újat nem tudott volna meg (legalábbis Susono-sensei óráihoz képest tuti nem).

Közben Yamamura-san rádöbbentett, hogy a következő oktatási konferencia, amire jelentkeztünk (egyre volt csak kötelező menni hivatalosan, mert a másikra “lehet jelentkezni egy év múlva”, de akkor én már nem leszek itt, úgyhogy meg akartam nézni mindkettőt, még ha némileg szoros is lesz így a költségvetésem) 2 hét múlva lesz, és még se szállásom, se buszom. Egyéb tömegközlekedési eszközben nem is gondolkodtam, mert megnyugtattak, hogy Toyamába menni nemcsak sok átszállás és hosszú idő, de irtó drága is, ezért már alapból buszt kerestem. Odafelé találtam is, de visszafelé már nem volt hely azokon a buszokon, amikre a hazajövős napon lehetett jegyet venni. Miután ezt hangosan is elpanaszkodtam, Yamamura-san mondta, hogy elvileg Okada-san kocsival megy, és nála még van hely, kéredzkedjek be oda. Persze az is benzinpénz-összedobós, de az volt az érzésem, hogy ez lesz a legolcsóbb és legkényelmesebb megoldás. 😀

Miután örültem, hogy egy problémát megoldottam, úgy döntöttem, hogy a másikat (a szállásfoglalást) elnapolom, mert már így is zsongott a fejem a sok kanjitól (amit a buszrendelős oldalakon kellett böngésznem). Lehet ez is hozzájárult ahhoz, hogy délutánra ismét bepöccent a fejem (délelőtt még nem volt baja). Emellett úgy tűnt, hogy ez csak olyan fél nap, mert Yamamura-san már 3-kor lelépett, így amikor Susono-sensei benézett a laborba a szokásos beszélgetős körre, már csak engem talált ott, ráadásul fejfájós (azaz korlátozottan kommunikatív) állapotban.

Ezek után sikerült még elaludnom, amiben a fejfájás komoly szerepet játszott, de szerencsére időben felébredtem ahhoz, hogy megkezdjem a délutáni ajándékbeszerző körutamat. Fél 5-kor le is léptem (soha ilyen korán nem-tájfunos napon), becélozva az AEON-t. Semmi ötletem nem volt, úgyhogy először körbenéztem, majd végül vettem egy japán stílusú bögrét és egy kulcstartót a desszert mellé. Jól kicentiztem, pont visszaértem 6-ra az egyetem bejáratához, ahova a találkát megbeszéltük, innen kerekeztünk el a Gusto étteremig (valahol a gyorsétterem és a rendes közötti kategória), ahol az az isteni forró csoki kapható, amit még Ianával együtt fedeztünk fel. Persze az is sokat nyom a latban, hogy 1 perc biciklivel az egyetemi főbejárattól. (Na jó, ha pirosat kapunk az útkereszteződésben, akkor 2. 🙂 )

Nem gondolkoztam sokat azon, mit fogok enni, mert már rég elhatároztam, hogy hamburger lesz a vacsim (a japán verziós), de mivel kiszúrtam egy új érdekességet az étlapon, kértem még mellé a sajtos hasábburgonyából. 🙂 Természetesen úgy válogattam a hamburgeres tálakat, hogy rák is legyen rajta, és a desszertet sem hagytam ki (pudingos-fagyis finomságot). Natalie pedig utolsó vacsoraként gratint és karaagét (azaz rántott(szerű) csirkefalatokat) fogyasztott, desszertet nem akart alapból enni, de rábeszéltem (ne kelljen már egyedül ennem). Plusz a drink bárt is alaposan igénybe vettük mindketten (én természetesen a forró csokira jártam rá).

Közben beszélgettük, és Natalie elmondta, hogy még nem fogta fel, hogy másnap végleg haza fog menni. Megkért, hogy egy csomagját majd adjam fel, mert reggel korán indul, majd odaadtam neki az ajándékot is – remélve, hogy még el fog férni a bőröndjében (azért a meghatódás megvolt részéről 😀 ). Végül pedig megígértem, hogy reggel kikísérem a kikötőig, bár féltem attól hogy fel bírok-e kelni, mert nem mostanában kellett hajnalban kelnem (azaz 7 előtt). Abban maradtunk, hogy elmegyek a kolijába és segítek neki cuccolni, mert bár busszal megy, de a megállóig is el kell jutni. (Az ő kolija közelebb van az egyetemi buszmegállóhoz.)

Miután mindent megbeszéltünk, elindultunk vissza (külön utakon), és én szinte egyből le is dőltem, mert a fejem még mindig fájt, és egyébként is korán kell(ene) kelnem. Bár előtte még logisztikai feladatot végeztem gondolatban: kitaláltam, hogyan tudom Nataliet is elkísérni és laborba is menni úgy, hogy ne kelljen feleslegesen cipelnem a laptopot, és külön kitérnem se visszafelé a gépért a koliba.

Reklámok
Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Pihenés és füstbe ment terv

Szerencsére időben felébredtem a leszálláshoz, meg egyébként is bemondják a megálló előtt, hogy melyik város következik, hogy a félkómában lévő buszozók össze tudják szedni magukat, ha le kell szállniuk. Természetesen pontosan érkeztünk meg a Tsu vasútállomás előtti buszmegállóba, simán megkaptam a csomagom, és már mehettem is a (bicikli)parkolóba, hogy megkeressem a sajátom. Még emlékeztem, hova álltam vele, mivel egyébként nem lett volna jó poén átnézni az egész területet, mert meglehetősen nagy. Bepakoltam a kézipoggyászt (a hátsó kosárba pont belefér) meg a többi táskám (mivel vettem pár dolgot Akihabarában, volt vagy 5-6 további tatyóm), és még félálomban visszakerekeztem a koliba.

Mikor visszaértem a szobámba, sajnos csak a fejfájásom ébredt fel (de az nagyon), ezért egyből le is dőltem délutánig. Terveim voltak még az utolsó Silver Week-es napra, meg egyébként sem volt kajám, tehát igyekeztem úgy felkelni, hogy legyen időm boltba menni, és esetleg válogatni. Azt terveztem ugyanis, hogy Natalie-nak nézek ajándékot (az édesség mellé), plusz feltöltöm a kaja-készleteimet. Erre a legjobb hely ünnepnap (is) az AEON, úgyhogy 5 körül el is indultam biciklivel (úgyis 9-ig nyitva van minden nap). Nagyban tekertem már a töltésen, mikor út mentén közben felfedeztem, hogy nyílik az a virág, amiket animékben is sokszor látni. Egyébként a halál virágaként vonult be arrafelé a köztudatba (japánul higanbana, a magyar neve vörös pókliliom, és igen, sok horroros animét (is) nézek), de ez cseppet sem zavart, azaz ugrottam is le a bicikliről megörökíteni az élő példányt.

higanbana

Random útszéli higanbana, azaz vörös pókliliom

Az egy dolog, hogy ajándéknézést terveztem, de közben (még mindig a töltésen kerekezve) sikerült pont Natalieval összefutnom, aki pedig épp a boltok felől jött. Ez még nem is lett volna baj, de úgy döntött, hogy eljön velem, ami egyben azzal is járt, hogy kilőhettem az ajándéknézést. Ez azért volt probléma, mert másnapra beszéltük meg az utolsó találkát a hazautazása előtt, de a következő nap már laborba is kell mennem. Ember tervez… azután újratervez…

Immáron ketten mentünk végig a szokásos AEON-os ételbeszerző helyeimen, azaz a pékségen és a nagy(obb) élelmiszerbolton (mindketten fényűztünk, mert gyümölcsöt is vettünk). 🙂 A péksütiknél Natalie normál kenyérféleséget keresett volna (ami nem jellemző Japánban), de ajánlottam neki az itt készülő „shio pant” (szó szerint sós kenyeret), ami egyébként kinézetre inkább a buci és a croissant keresztezése, és az egyetlen olyan „kenyérféle”, ami nem édes.

Natalie még keresett faszenes szappant (ismét tanultam valamit, nem tudtam, hogy van ilyen), mert valamelyik otthoni haverja azt kért tőle. Lent nem találtunk, ezért az emeleti pipere részlegen néztünk körül, ahol akadt is kétféle. Nem jöttünk rá, mi a különbség, ezért csak úgy kinézetre szavaztuk meg, melyik legyen a nyertes. Miután ezt is elintéztük, együtt indultunk visszafelé egy darabig, majd elváltunk, mert Natalie kolija kicsit messzebb van, mint az enyém (plusz a hídról leérve másfelé kell menni).

Visszatérve először ettem (ebédet és vacsorát egyben, mert ebédidőben még feküdtem), majd kidőltem, mert egyrészt a fejfájásom sem múlt el, másrészt pedig a derekam is bepöccent, azaz már semmi másra nem maradt erőm, csak az alvásra (pontosabban a fekvésre), ráadásul másnap hosszú nap lesz laborral, ajándéknézéssel, és Natalie búcsúvacsijával (bár stílusosan hívhatnám az ő szempontjából “utolsó vacsorának” is 🙂 ).

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Országos oktatási konferencia – part 2 (+Akihabara újra)

[Hosszú kihagyás után sikerült végre folytatnom a blogot, igaz, ezt a bejegyzést több mint 1 hónapig írtam. Igyekszem majd folytatni is, hiszen ez még csak (2015) szeptember 22.-e, azaz még egy félévnyi élménybeszámolóval adós vagyok…]

8-kor keltem fel (azt azért még nem állítanám, hogy fel is ébredtem), a reggeli „rutin” után összepakolásztam, és bár próbáltam sietni, de sehogy nem jött össze, főleg mert az előző napi szobás fényképekből újra csináltam azokat, amikről úgy gondoltam, hogy nem sikerültek jól a sötétben. 8:50-kor végeztem, ami egyúttal azt jelentette, hogy hiába az összeállított előadás-nézési menetrend, az első előadást sikerül lekésnem (9-kor kezdődnek). (Bár a délutánra tervezett programom, azaz a második látogatásom Akihabarába azért sokkal jobban izgatott, mint az előadások, de hát valamit valamiért.) A hotel ajtaján kilépve meglepődve tapasztaltam, hogy Houda-san is épp most zárja a saját ajtaját (ami az enyém mellett volt), kérdeztem is, hogy hogyhogy ilyen későn, mire mondta, hogy ő (is) elaludt. 🙂

Ezek után lementünk a recepcióhoz kijelentkezni, én megkaptam a számlámat (a biztonság kedvéért kértem, hátha el lehet számoltatni, de később kiderült, hogy csak akkor lehetett volna, ha előre bejelentem az egyetemen írásban, hogy erre az útra kérem az elszámolást). A hotelban volt olyan lehetőség, hogy a nap végéig megőrzik a csomagokat az aznap kijelentkezőknek, de én inkább vittem a konferenciára, mert ott is van csomagmegőrző, és visszajönni a hotelba kitérő lett volna.

Már épp indultunk volna, amikor Shimomura-sensei is megjelent kijelentkezni (ha még a professzor is elaludt, akkor megvan a felmentésem 😀 ), majd együtt mentünk az egyetemre, ahol én előbb leadtam a csomagom, majd elindultam a betervezett második előadásra. És akkor innentől a szakmai rész: Mivel órákon is elég sokszor előjött a visszatekintés fontossága, beültem egy ezzel kapcsolatos előadásra. Egy programmal oldották meg, hogy bármilyen hozzászólást lehessen írni 1-1 órához annak megtartása után, de nemcsak a diák, hanem a tanár és a szülő is kommunikálhat egymással ezen a felületen. A lényeg az volt, hogy szerintük az általuk készített program hozzájárul a megértéshez (az utólagos megbeszélésekkel, ahol akár diáktárs is magyarázhat), és arról esett még néhány szó, hogy mivel lehetne fejleszteni ezt a programot (na jó, bevallom, közben azért egyszer kétszer lecsukódott a szemem, ami azért ciki, mert az első sorban volt csak hely).

Ezek után termet váltottam (közben láttam, hogy Shimomura-sensei is ugyanazt az előadást hallgatta, mint én), és egy angol beszédtanítós előadást hallgattam meg. Az előadó (aki nem japán volt) felhívta arra a figyelmet, hogy az angol tanítás sarkalatos pontja a beszéd elsajátíttatása a diákkal, ami Japánban (sem) igazán sikerül órai keretek között. Ezért az illető fejlesztett egy 3D-s szerepjáték-szerűséget, ahol csak úgy lehet továbbhaladni, ha sikerül szóban válaszolni a feltett kérdésekre (ha jól emlékszem, ha nem jön össze a kiejtés, meg lehet hallgatni a jót, de addig nem lehet továbbmenni, amíg a játék fel nem ismeri a választ, azaz nagyjából érthető angolsággal nem hangzik az el). Mindenesetre jó ötlet, hogy olyan helyzetben kell beszélni, amiben az illető benne is van a játék miatt, nem csak elképzelnie kell, mint mondjuk nálunk anno az angol órai szituációs gyakorlatok során.

Ezek után maradtam a teremben, mert a következő előadás címe már alapból felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis eszerint a kiterjesztett valóság (innentől AR) használatára épülő történelem oktatásról lesz szó. Nagyon érdekes előadás volt, demonstrációval egybekötve (igaz az AR és VR (virtuális valóság) különbségének magyarázatát kihagyhatta volna az előadó, bár rajtam kívül nem hiszem, hogy sokan képben lettek volna vele (elvégre infós vagyok 😀 )). Tablet állt az ilyen módon tartott órák középpontjába, és arról volt szó, hogy ha elmennek egy érdekes helyre (a példában egy templom volt), akkor ott egyrészt a tableten keresztül élesben látják az épültet, és körülötte kis négyzetek jelennek meg, amit megérintve az adott dologról információk bukkannak elő. Tény, hogy nagyon látványos órákat lehet így csinálni, bár mivel AR-ről van szó, ott kell lenni az adott helyen (igaz, ennek is megvan a maga varázsa). Csak ez ugye jelentős plusz munkával jár, mivel AR szerkesztő programmal kell elkészíteni az információs blokkokat. Mindenesetre kipróbálnám. 🙂 Végül az előadó még megmutatott minket a tablet segítségével (a kivetítőn), de sajnos információs részt nem szerkesztett a teremben ülőkhöz, mivel egyrészt nem volt rá idő, másrészt meg lehet még nem akarták kiadni a műhelytitkokat. 🙂

Ezek után egy kínai srác előadása következett, ami alapvetően nem érdekelt túlzottan, de erre az időre nem találtam érdekfeszítő előadást, a következő meg megint itt lesz, ezért inkább továbbra is maradtam a teremben. Természetesen volt köze az előadásnak a kínai nyelvhez is, mivel a kínairól japánra fordításról (és viszont) volt szó. Szóba került a Google fordítója is, mint lehetőség, de a srác hamar le is írta (valahogy megértem), mivel kínaira is kb. olyan hatékonysággal fordít, mint japánra, vagy bármely más nyelvre (azaz a mondatok fordítása kifejezetten nem egészséges). Majd előhozta a Baidut (a kínai Google), és ajnározta adatokkal alátámasztva, hogy milyen jól fordít kínairól japánra és fordítva. Még jó, ha már van a kínaiaknak saját Googlejük, kénytelenek jobban megcsinálni, különben nem használnák. 😀 Ezután nem tudom, miről volt szó, mert Chouri-san és Kaku-san is bejött a terembe, így fű alatt velük beszélgettem. De ha más nem, ők legalább értették a kínai példamondatokat. 😀

A kínais előadás végén, a kérdések idejében egy csomóan érkeztek, köztük labortársak is (plusz a prof), ebből is látszott, hogy érdekes előadás következik. És tényleg! 🙂 Egy általános iskolában kipróbált féléves órasorozatról volt szó (ott ugye 6.-ig van általános), amit kipróbáltak, és a témája a programozás, de némi kreatív legózással egybekötve. Egyrészt az így megtartott órák kiválóan beleillenek a (Susono-sensei által is sűrű emlegetett) konstruktivista tanulási módszerbe, másrészt a diákoknak is élvezetes (a képek alapján legalábbis úgy tűnt). Az órák arról szóltak, hogy csoportmunkában össze kellett rakni legóból egy adott dolgot, majd SCRATCH-ben beprogramozni, hogy mozogjon valamely része (pl.: nyíljon ki egy ajtó). Ez azért hatásos (az előadó szerint), mert nemcsak az adott dolog részeit kell tanulmányozni az összerakáshoz, hanem a mozgását is, amit le kell programozni. Nem beszélve arról, hogy közben a folyamatábrákkal is megismertették őket a mozgás modellezéséhez, és a SCRATCH sem egy bonyolult program, könnyen össze lehet vele dobni egy programot a kisebbeknek is. A végére még megkaptuk a 15 órás foglalkozás tanmenetét (hurrá! 🙂 ), meg a közben írt tesztekből egy példát (természetesen a fő végkifejlet a készített mű bemutatása volt, előadás formájában). A hatás elemzése sem maradhatott ki, láttunk diagramot arról, hogy a kezdetben írt felméréshez képest mennyivel jobb eredmény született a végén, azaz mennyivel jobban értették meg a programozás mechanizmusát a diákok.

Az utolsó előadás is robotokkal kapcsolatos volt, így maradt sok ismerős, mert amit előtte hallottunk, az nagyon meggyőző volt, így kíváncsian vártuk a következőt. Jó nagyot csalódtunk kollektíven, mert irtózatosan unalmas lett, pláne az előzőhöz képest. Bár elvileg az a szabály, hogy figyelni kéne (meg a végén kérdezni), olyan untató stílusban ment az előadás, hogy nem csodálkoztam volna, ha az egész terem horkolni kezd. Rásandítottam a többiekre is, bizony sűrűm csukódtak le a szemek és indultak el a fejek lefelé… De ebből is leszűrtem a tanulságot: lehet bármilyen érdekes egy előadás tartalma, ha rosszul adják elő, semmi nem marad meg belőle (maximum az, hogy jaj, de unalmas volt ez az előadás – és bizony erről nekem is csak ez maradt meg). És akkor itt a vége a szakmázásnak…

Az előadások után a labor kínai szekciójával elindultunk a B épület felé (az előadások az A-ban voltak), és mivel mindenki ebédelni akart, gondoltam addig még maradok velük, és csak utána vetem bele magam az akihabarai fergetegbe. Az épület bejáratánál bele is futottunk Nishimura-sanba és Fukushima-sanba, akik már láthatóan hosszabb ideje ültek ott (szerencséjükre kihagyták azt az utolsó előadást, amin mi maradtunk), majd nem sokkal később Shimomura-sensei is felénk tartott. Megbeszéltük, hogy akkor elmegyünk együtt ebédelni, ők pedig visszajönnek, én meg lelépek (természetesen ezt már előre megbeszéltem a proffal). Amíg a többiek keresték a maradék ismerőst ebéd ügyben, addig én kivettem a csomagom a megőrzőből, és elindultunk kajálni. Megint a nagy bevásárlós épület legtetején (azt hiszem a 7. emeleten) lyukadtunk ki a drága éttermeknél (jött a prof is, szóval számítottam a drágább ebédre), de szerencsére nem a tegnapi helyre mentünk, ezúttal egy japánosabb helyet szúrtak ki evés céljából (kicsit olcsóbb is volt). Mivel a kínaiak leszakadtak ismét, négyen maradtunk.

Szerettem volna jóllakni, hogy ne kelljen az időt Akihabarában evésre pazarolnom, ezért valami kifejezetten laktatót kerestem az étlapon (amiben jó sok kanji is akadt). Udon (a japán ramen, azaz leves sok feltéttel és jó vastag tésztával) is jó lett volna, a curryn is gondolkoztam, aztán megtaláltam a legjobb megoldást: marhahúsos currys udon. 🙂 Egy dolgot felejtettem el: a vajszínű kosztümömben voltam, és a currys udon sötétbarna, valamint mindig akkor eszem le magam, amikor világosban vagyok. Igyekeztem odafigyelni erre, de hiába: nem tudtam kivédeni a curry támadását, miközben szívtam fel a tésztát… Naná, hogy rám fröccsent közben… Még jó, hogy nem volt(ak) annyira látványos(ak) a kis pötty(ök).

Ebéd után elbúcsúztam a többiektől, és míg ők elindultak visszafelé, én becéloztam a mosdót átöltözni. Elvégre ki megy kosztümben Akihabarába?? Kényelmes ruhában még körbejártam az épületet, hátha látok valami érdekeset, és az egyik szinten találtam is egy csomó makettet, amit körbe lehetett járni. Nagyon részletesen kidolgozott utcaképek voltak, de nem találtam semmi kiírást arról, hogy miért is kerültek ezek ide. Azért jól körbenéztem őket (fényképezőgéppel is), mert nagyon tetszettek, ráadásul alapból szeretem a maketteket.

Akihabara felé Shinjukuben kellett átszállni, viszont ez nem jelentett gondot, mert januárban már jártam ezen az állomáson. Megérkezve arra gondoltam, hogy nem akarom magam után húzni a kézipoggyászos táskát, először keresek tárolót (előzőleg láttam, hogy van, de hol?), amit adott pénz bedobásával be lehet zárni (maradok az angol névnél, azaz coin locker, a japánok is ezt vették át saját használatra). Az információnál megkérdeztem, merre lehet ilyeneket találni, mire több helyet is mutattak az állomás környékén, mert mondták, hogy nehéz üreset találni (pláne délután). Ahova először mentem, tényleg nem is volt használható, de aztán némi kóborlás után találtam egyet, amire még nem csaptak le – én megtettem helyettük.

A keresés közben találtam egy kiállítóterem-szerűséget az egyik aluljáróban, ezt visszafelé jobban megnéztem. Mecha (robot) modellek voltak kirakva, főként a Gaogaigar és Maizinger (anime)sorozatokból, és bár egyiket sem néztem, azt tudom róluk, hogy nagyon nem mostanában készültek. De hogy miért pont ezek kerültek ott bemutatásra, arról semmilyen információt nem találtam.

Ezek után elhagytam az állomás területét, és mivel most nem Ianával jöttem, meg akartam nézni mindent, ami kimaradt akkor. Az Anime Centerrel kezdtem, amiben kicsit csalódtam, mert azt hittem, nagyobb (ha már „center” a neve). A terem nagyságú helyiség ketté volt osztva, az egyik oldalon le lehetett ülni, valamint volt néhány vásárfia, amikből lehetett válogatni, de nem túl sok minden. A másik oldalon pedig paravánokon kiállított képek, valamint TV-k, amikben különböző animék promo videói mentek. A fő téma épp az Arslan Senki volt, ennek a két openingje és két endingje szólt folyamatosan egymás után (mintha nem lenne elég a Lapis Lazuliból a menzás boltban -.-”), a paravánokon pedig ebből a sorozatból voltak képek kirakva. Ami érdekesebb volt, az a paravánok alatti vitrin, ahol a szereplőkről a designer által rajzolt képeket lehetett megtekinteni (vonalrajz formában). Mivel jóval több dologra számítottam, gyorsan körbenéztem, és elindultam lefelé az óriási épületben.

Lent találtam egy animés boltot, ahol szintén végigfutottam a kínálaton, de mivel nem találtam semmi érdekeset, csak egy térképet hoztam el, amivel könnyebben eligazodhattam Akihabara utcáin. Nem messze innen egy bolhapiac várta a nézelődőket (meg a vevőket), és tényleg szinte minden volt, ami animével vagy játékkal kapcsolatos. A látogatásomnak két célja volt: az egyik, hogy felderítsem a figura árakat, mert tesómnak akartam venni szülinapjára egy nagyobb méretű Sabert, és emlékeztem, hogy előzőleg találtunk egy olcsóbb boltot, de már nem tudtam, merre. A másik dolog pedig a mangabeszerzés, mert olyan köteteket akartam megvenni, amik nem jelentek meg angolul, de csak mértékkel, hogy majd haza is tudjam vinni ezeket (elsősorban a Majin Tantei Nougami Neuro és a Needless szerepelt a beszerzendő listán).

Miután nagyjából feltérképeztem a lelőhelyeket és az árakat, célba vettem az itteni neko cafét (azaz macska kávézót), mert mindenképpen meg akartam látogatni legalább egyet, amíg Japánban vagyok, és mivel korábban utánanéztem, tudtam, hogy van is a közelben egy (jó, tudom, hogy aki Akihabarába megy, az inkább maid caféba néz be, de engem a macskák jobban érdekelnek 😛 ). Bár a bejárat kicsi volt, és nem különösebben feltűnő messziről, a rajta lévő díszítés viszont segített megtalálni (azért kétszer még így is elmentem mellette, mert nem néztem a kiírást). 🙂

Az ajtót elhúzva egy kis előtérbe kerültem (ahol két ember már nem igazán fért volna el egymás mellett), aminek a másik oldala is le volt zárva, nehogy a vendéget szórakoztató „személyzet” megszökjön. Balra egy kis ablakos rész volt, mintha jegyet vennék valahol, ott mondták, hogy épp telt ház van, de ha szeretnék jönni, akkor most bejelentkezhetek időpontra, és akkor fenntartják nekem a helyet. Hatra kértem időpontot, mert úgyis csak fél órát tudok maradni (ez a minimum 500 yenért), mivel a vásárlást csak macskázás után akartam megejteni (és a legtovább nyitva tartó üzletek is 8-kor zárnak). Ekkor még csak fél 5 múlt, úgyhogy arra gondoltam, addig megnézem a közeli Kanda Szentélyt, az előző alkalommal úgysem sikerült, mert Iana nem rajong a „vallásos helyekért”, a neko café pedig úgyis a szentélyhez vezető útkereszteződéstől van 2 percnyire.

Jobban körbejárva a szentélyt találtam néznivalót bőven a tipikus japán stílusban készült épületek mellett is, sőt még fagyiárus is volt. Most nem csak az omikujiknek (jóslat) volt kirakva felkötőhely, hanem egy szív alakú verzió is volt a táblára írt kívánságoknak. Ha február lett volna, akkor arra gondolok, hogy biztos a Valentin-nap miatt rakták ki, de így szeptember vége felé nem tudtam mire tippelni (újévkor tuti nem volt itt). Volt egy másik „sima” részleg is a tábláknak, és mivel ez a szentély két olyan istennek is „helyet ad”, akik tagjai a szerencse hét istenének (Daikokuten és Ebisu), azért rengeteg féle omamorit (amulettet) lehet kapni. Ami ennek a helynek az úgymond specialitása, az az omamori az elektronikai eszközöknek (nehogy már csak a kocsikat lehessen megáldatni 😀 ), amik kifejezetten az ilyen dolgokat érő károktól védi meg azokat. Plusz találtam olyan omamorit is, ami kifejezetten háziállatok védelmére készült.

Kiszúrtam egy szép nagy táblát is, amin az volt rajta, hogy kiknek (melyik évben születetteknek) lesz szerencsétlen ez az év. Naná, hogy én is benne vagyok azok között, akiknek idén nem lesz szerencséjük. Bár mivel itt vagyok Japánban, nem érzem ezt annyira pechesnek. Emellett találtam még egy szintén jóslatkérő automatát, amelyben egy kis „oroszlánbábu” (ami inkább sárkánynak néz ki) ropta a shishimait (azaz szó szerint oroszlántáncot), ami a szerencsehozó rituálék sorát bővíti. Ha már azt írták, nem szerencsés ez az évem, akkor már kellett vennem egy omikujit (jóslat), mert ha az is azt írja, hogy kerül a mázli, akkor fel lehet kötni a gyűjtőhelyre, hogy ne váljon valóra (ha meg jót ír, azért kell felkötni, hogy valóra váljon). 😀 Bár kanjit egyedül olvasni kicsit nehéz volt, viszont a mobilon van szótár. 🙂

Beszereztem még egy elektronikai eszközös és egy háziállatos omamorit (infósnak nem árt az előbbi), majd még vettem egy fagyit is, aztán elindultam lefelé, mert lassan elérkezett a 6 óra, amikor ugye jelenésem van a neko caféban. Mivel volt időpontom, be tudtam menni, de még mindig teltház volt, mert az előttem épp arra tévedőket küldtek el a „portás”, hogy egyelőre nincs hely. Mikor bejutottam, elmondták a szabályokat, és egyből mennem kellett kezet mosni fertőtlenítővel, nehogy valami kórt bevigyek a cicusoknak. Kötelező volt egy italt rendelni (jó pénzforrás nekik 😀 ), illetve lehetett macskakaját kapni, amit oda lehetett adni az éhes cicusoknak (hogy felgyorsítható legyen a barátkozás 🙂 ). Volt vagy 12 macska (de nem volt köztük 2 egyforma), rengeteg mászórész nekik, és sok játék, amit a vendégek is használhattak, ha a cicákat meg akarták mozgatni – viszont az egész helyiség összességében kicsit kicsinek tűnt.

Kértem egy almás teát, naná, hogy azt is macskás bögrében kaptam, ahol még a bögre fülén is egy macska „ült”. 😀 Macska-ropogtatni valót is vettem, hátha úgy könnyeben odaférek az épp nem elfoglalt cicusokhoz (ez a trükk be is jött). Volt egy main coon, amit ott helyben el is kereszteltem magamban Tigrisnek (persze nem ez volt a neve), mert azt a mérete miatt nehezen bírtam volna szimplán csak macskának bekategorizálni. Szinte mindenféle színű és mintájú cicóra volt példa, így találtam egy Béla-utánzatot is, csak itt épp Miii-chan néven futott (és kétszer akkora volt, mint Béla, pedig az nagy szó 😀 ). Bár igyekeztem kiélni macskázós hajlamaimat, a fél óra nagyon gyorsan elment. Szívem szerint maradtam volna, de még volt beszerezni valóm. Kicsit beszélgettem azzal a nővel is, akinél az időpontot foglaltam (nagyon örült, hogy japánul kérdeztem a cicekről), majd az idő letelte után még a kijárat előtt a kezembe nyomott a házigazda egy ruhatisztító hengert, hogy „szőrtelenítsem” magam (a macskázás mellékhatása), illetve egy cafés névjegykártyát. 🙂

Gyorsan végigloholtam a kiszemelt vásárlós helyeket, megvettem a mangákat, de hiába kerestem az előző látogatáskor talált olcsó figurás boltot, nem találtam. Azért beszereztem tesóm ajándékát is (bár a korábban látottnál drágábban), illetve az egyik boltban felpróbáltam egy miko (papnő) ruhát (gondoltam jó lenne conra radom cosplaynek), de ismét meg kellett állapítanom, hogy a japán méretek nem európai (vagy legalábbis nem az én) méretemre vannak szabva, még a nagyobbak sem. Útközben a CD boltokból a Charlotte openingje zengett, ami a napokban jelenhetett meg. Nem is kell jobb reklám ennél. 🙂

Mire mindezzel megvoltam, már zártak is a boltok, úgyhogy bevetődtem az előző alkalommal talált kávézóba eltölteni az időt (bár alig volt hely, elég sokan voltak) egy isteni latte-vel és egy szelet barackos sütivel, ami mellé fagyi is járt. Nem siettem a fogyasztással, mivel bőven volt időm (és itt mosdószünetet is tudtam tartani), majd az állomás felé vettem az utam, hogy benézzek az itteni Book-Offba (nagyon olcsó (second hand) bolt, ahol többnyire mangákat szoktam venni kemény 100 yenért). Közben a Gundam Café mellett mentem el, és fogtam a fejem, hogy mennyi eszem van, mert ide kellett volna bejönnöm a sima kávézó helyett, de már nem volt idő korrigálni a hibám, mivel még a táskámat is elő kellett kaparnom a megőrzőből, ami nem volt túl közel a metrólejárathoz.

Kicsit korábban értem vissza Ikebukuroba, mert gondoltam, hogy kell némi idő arra, hogy megtaláljam a buszmegállót. Az érkezéshez képest az ellenkező oldalon keresgéltem, de sehol nem láttam kiírást a buszcégtől, akiktől a jegyet vettem. Kétségbeesésemben átmentem oda, ahova érkeztem, és ott találtam egy táblát, hogy pár méterrel arrébb van egy információs hely, gondoltam megkérdezem ott, nem vesztek vele semmit. Kb. 50 méterre volt a várakozó hellyel ellátott információs rész, és meg is tudták nekem mondani, hogy a buszom ugyanonnan megy, ahol leszálltam róla előző nap reggel (kicsit fura, de ők tudják). Olyannyira örültem, hogy megtaláltam a buszmegállót, hogy ki is mentem oda várakozni, de hamar eszembe jutott, hogy a 7 órás buszút előtt még kéne egy mosdószünet, úgyhogy újfent visszacaplattam az információs helyiséghez.

Épp előttem vágódott be egy csaj a mosdóba, ami nem lett volna gond, ha nem lett volna bent több mint 10 percet. Már kezdtem aggódni, hogy a busz előbb megérkezik, mint ahogy ő kijön. De nagy nehezen ki méltóztatott jönni, és akkor jöttem rá, hogy ő csak azért dekkolt bent 10 percet, hogy sminkeljen. Na ezen jól feltoltam az agyam. Az a szerencséje, hogy még sorra kerültem indulás előtt. A várakozós helyen mindig bemondták, hogy melyik buszra váróknak kell kimenni a megállóhoz, még sikerült szereznem az automatából egy kis innivalót is az útra, mielőtt a mi buszunkhoz szólították volna az utasokat.

A busz időben jött (nem úgy, mint otthon), a csomagra kaptunk sorszámot, és azt is megkérdezték, hol szállunk le, mert aszerint pakolták beljebb vagy kijjebb a táskákat. Az első ajtónál pedig leellenőrizték a jegyünket, valamint elmondták, hova kell ülnünk pontosan (ez a jegyen is rajta volt). Most első sorba kerültem, itt kicsit kevesebb hely volt a lábnak (de még így is több, mint az otthoni buszokon), ennek ellenére még így is kényelmesen el lehetett férni (volt lábtartó is). Éjfélkor még megálltunk egy szünetre, ekkor néztem szuvenírt, mert Natalie megy lassan haza, és akarok neki búcsúajándékot. Itt csak a desszertek között válogattam, majd végül vettem egy nyulas-holdas édességet, ha már itt úgyis nyuszi van a Holdon, és erről Natalieval is beszéltünk korábban… 🙂 Ezek után már csak annyi erőm maradt, hogy elaludjak. 🙂

Végül pedig a nap képekben:

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Országos oktatási konferencia – part 1

Az éjjeli buszozás közbeni 4:55-ös mosdószünetnél kicsit aggódtam, végzek-e a 15 perc alatt, mivel az összes mosdónál többen is csoportosultak, és mindenki fogat mosott. Több mint 5 percet vártam, mire odafértem az egyik kézmosási lehetőséghez, közben pedig elraktároztam az információt, hogy éjjeli utazásnál a reggeli pihenőt a japánok fogmosásra használják (mivel elég nagy csoport volt, valószínűsítettem, hogy szintén buszozókról van szó). Ezek után viszont már csak a főváros különböző megállóiban leszállók miatt álltunk meg, majd 6:50-kor (menetrend szerint) leszállhattam a végállomáson, Ikebukuroban.

Miután megkaptam a busz aljában utazó kézipoggyászomat, körbenéztem, és elindultam az egyik irányba (amerre többen mentek). Előző alkalommal ugyanis, amikor éjjeli buszoztunk Ianával, Shinjukube érkeztünk, így ez a terep most új volt számomra. Hamar kiderült, hogy jó felé indultam, mert a vasútállomásnál lyukadtam ki, ott meg mindig van egy csomó információs tábla (főként annak, aki tud japánul), és egyébként is innen kell továbbmennem. Azt tudtam egyedül, hogy olyan közlekedési eszközt kell keresnem (vonatot vagy metrót), ami megáll Choufu állomáson. Az első kihívást azonban az jelentette, hogy egyáltalán megtaláljam, melyik helyen kéne lemennem, mert túl sokféle lejárat volt, mindegyik más vonalhoz. Mivel fogalmam sem volt, merre menjek, kis kevergés után inkább megkérdeztem az információnál (azt legalább megtaláltam 🙂 ).

Az információnál elmondták, melyik lejáratot használjam a JR-vonalhoz (összetettem a két kezem, hogy tudok japánul), ott kezdtem el nézegetni a táblát, amin a megállónevek vannak, de nem találtam rajta, amit keresek. Egy arra járó japán látta, hogy erősen ráncolom a szemöldökön, ezért megszólított, hogy pár méterrel arrébb van tábla angol állomásnevekkel is. Mondtam neki, hogy nem gond a japán, csak az, hogy nem találom az állomásnevet, ami nekem kéne, azaz Shinjukut megtaláltam (az előzőleg megnézett Google-s menetrend szerint ott kell átszállnom), de Choufut, a végcélomat nem. Erre a leszólítóm azt mondta, hogy várjak egy kicsit, és bement a JR-osok irodájába, majd 5 perc múlva előkerült, és elmagyarázta, hogy a Choufu megálló másik vonalon van (ezért nincs a táblán), és bár elvileg van átszállós jegy, az még Choufu előtt lejár. Viszont ha megveszem az átszállós jegyet, és leszállok az úticélomnál, akkor ott lesz pénztár, ahol a különbözetet kifizethetem. Azt is megmondta, mennyit kell majd fizetnem.

Még volt olyan rendes pluszban a jótevőm, hogy a jegyvételnél is segített, mert az adott vonalra szóló jegyet könnyű megvenni, az átszállósat már nem volt olyan egyszerű, mivel többféle is volt. Végül kezembe került a jegy, és sűrű „Arigtou gozaimasu”-ozások közepette elbúcsúztam az óriási segítségemtől. Még nem mentem be az állomásra, mert közbe kellett iktatnom egy mosdószünetet (itt is voltak fogmosók), majd pedig felszálltam a megfelelő vonatra, bár az átszállásnál majdnem sikerült rossz szerelvényre szállnom. Ugyanis a megfelelő peronnál 2 vonat állt bent, és random felszálltam az egyikre. De mivel nagyon kevesen voltak, gyanús lett, így megkérdeztem az egyik ott ülőtől, jó vonatra szálltam-e. Az illető mondta, hogy az irány oké, de ez a személyvonat, ami elég lassú (sok helyen megáll), a „fél gyors” (semi-express) a szemben lévő, azzal hamarabb odajutok. Gyorsan át is szálltam rá, még pont időben, mert utána már indult is.

Choufu állomáson a kiegészítést fizető helyet könnyű volt megtalálni (a kapuk mellett volt egy kis „üvegkalitka”, aminek a másik ajtaja már a kapun kívülre esett, így nem volt nehéz kitalálni, hogy ott bent kell fizetnem, hogy kijuthassak). 🙂 Megmutattam a jegyem, és már mondták is, mennyi a különbözet (annyi amennyit a jótevőm korábban mondott). Megkönnyebbülve indultam az egyetem felé, ahol a konferenciát tartják, de a megpróbáltatásaim itt még nem értek véget. Azon az úton mentem, amit a Google javasolt a bejárathoz (előtte jól „bemagoltam” az útvonalakat a térkép szerint, de a biztonság kedvéért a tabletem is nálam volt, ha elfelejteném), és bár az egyetemi épületek végig a jobb oldalamon voltak, bejárat sehol.

Már több mint 5 perce sétálgattam, de semmi jel nem utalt arra, hogy a falnak egyszer vége lesz mellettem. Szerencsére egy idő után a fallal szemben magánházak kezdtek megjelenni (egy nagy park és abban egy szentély után), és az egyik előtt épp a tulajdonos bácsi söprögette az utcát. Lecsaptam rá, és kérdeztem, hogy hol az egyetem bejárata. Ő elmagyarázta nekem, hogy valóban volt egy bejárat kicsit visszább (láttam egy kisebb vasajtót, ami lezártnak tűnt), de az csak bennfenteseknek van. A rendes bejáratot úgy találom meg, ha visszamegyek az útra, ahol lekanyarodtam először, és elindulok az ellenkező irányba. Mai tanulság: nemcsak a Google translate használhatatlan, a térképben sem szabad 100%-ig megbízni…

Az útbaigazító bácsi egy rövidítő utat is elmagyarázott, de inkább a biztosabb módszert választottam, és visszamentem a forgalmas és közlekedési lámpás nagyobb úthoz. Ekkor már elég nagy csoportokban kezdtek szállingózni az emberek, így őket is elég volt követni, hogy megtaláljam a főbejáratot. Nem volt túl messze, csak hát ha rossz irányba indulok… A kapun bejutva még kellett menni egy darabig, de itt már táblák segítették a haladást. Beljebb 2-3 épület előtt is volt tábla, hogy ez a konferencia területe, de nem találtam a recepciót, ezért a tábláknál álldogáló segédeket kérdeztem meg, akik megmutatták. Akkor vettem észre, hogy az előttem lévő tábla alján ki volt írva, hogy merre van a recepció. No comment…

A recepciónál több ember segítette a bejelentkezést, külön megvolt a bejelentkező helye azoknak, aki korábban neten jelezték részvételi szándékukat, és azoknak, akik ott helyben óhajtottak regisztrálni. Mivel már kitöltöttem a “jelentkezési lapot” előre (és el is hoztam! 😀 ), csak oda kellett adnom, fizetnem a részvételi díjat, és mindjárt kaptam is egy halom papírt egy mappává alakítható táskában: benne volt a program(füzet), a wifi használathoz szükséges tudnivalók, és még egy csomó reklám (az oktatással kapcsolatos cégektől, akik gondolom szponzorok is voltak). Miközben a recepció mellett gyorsan átnéztem a táskám tartalmát, Fukushima-san köszönt rám, és egyből mutatta, hol lehet felírni a nevünket a nyakba akaszthatós névtáblára (akik előre regisztráltak neten, azok nyomtatottat kaptak). Miután nevesítettük magunkat, elindultunk megkeresni a többieket, de még a kijáratnál szólt Fukushima-san, hogy volt bent csomagmegőrző is, ha esetleg nem szeretném egész nap magam után húzni a mini-bőröndöm. Gyorsan éltem is a lehetőséggel.

Mivel a kínai labortársak előadása az A401-es terembe volt meghirdetve, oda mentünk először, és tényleg ott volt már szinte mindenki. Délelőtt több teremben (legalább 10-ben) voltak előadások, egy helyen egymás után 6 vagy 7, gondolom a jelentkezők számától függött (na meg az adott terem témájától). Bár volt pár másik, ami érdekelt volna, de szolidaritásból végig ott maradtunk, ahol a többiek előadtak. Az első előadás tőlünk független volt, és azt mutatta be, hogyan lehet a „4 paneles” (4 koma) mangát használni a kínai tanításához. Mivel volt több példa is, senki nem értett belőle semmit – na jó, a 3 kínai lány a laborunkból esetleg, ha bírtak figyelni az izgalomtól (több kínai nem volt a teremben). Ezek után Chouri-san következett a hibából tanulós módszerével, a végén kérdéseket is kapott rendesen (az előadások legfélelmetesebb része szerintem a végén a kérdezős rész, mert az egy dolog, hogy tudsz-e válaszolni vagy sem, de előtte még meg kell érteni a kérdést is).

Ezek után Entou-san mutatta be a DST készítést és a különbséget az egyedül és a párban készített változat között (utóbbi mondhatjuk, hogy az ő találmánya, mert az egyetemen csak egyedüli verziókat kell készíteni az órákra). Miután ő is kapott pár kérdést, jött egy portugálok számára kifejlesztett tananyag bemutatás, japán nyelvet tanulók számára. (Ebben az tetszett, hogy a kultúrára vonatkozó magyarázatok is voltak, az előadásban épp az „ao shingo” problémát mutatták be. Azaz hogy Japánban bár a közlekedési lámpák zöldre váltanak, ha lehet tovább vagy áthaladni az úton, de ezt „ao shingo”-nak, azaz kék jelzésnek hívják (a magyarázatot erre én ez egyik korábbi órán már megkaptam).) A következő előadás egy Fülöp-szigeteki saját fejlesztésű modell volt, szintén a japán nyelv tanulásához. Mivel már élesben is kipróbálták, erről is beszélt az előadó. Az utolsó előadás a délelőtti blokkban Kaku-sané volt, aki az anime újraszinkronizálós és saját jelenet-eljátszós módszerét mutatta be kínaiak japán tanulásához (főleg a beszéd fejlesztésére), egy adott (amerikai) elmélet alapján elemezve.

Ismét megemeltem a kalapom képzeletben Kaku-san beszédsebessége miatt, mert ahhoz képest, hogy nem anyanyelve a japán, nagyon gyorsan beszéli. Természetesen ő is kapott kérdéseket, amik közül az egyikben felvetették, hogy az anime-használatnak japán nyelvtanulásra nincs-e káros nyelvi hatása, egyrészt a nyelvhasználat miatt (többnyire nem az udvarias nyelvi formákat használják), másrészt a karakterspecifikus nyelvi fordulatok miatt. De Kaku-sant nem kell félteni, jól kivágta magát a kellemetlen kérdésből. Mivel a délelőtti résznek ezzel a végére értünk, és a terembeli levezénylő azt az infót mondta a végén, hogy lesz ingyen kaja, csoportosan elmentünk megkeresni ezt a lehetőséget. Közben még pár fénykép elkészült, középpontban főként a kínaiakkal, akik ezzel letudták az előadás-részüket. (Mellesleg minden elismerésem a bátorságuké, hogy egy országos konferencián volt erejük előadni, és állni a kérdéseket.)

Az ingyenes ebéd-lehetőséget hiába kerestük, csak nem találtuk, így elindultunk vissza a vasútállomás felé, hogy útközben majd betérünk valami étkezőhelyre (mivel a professzorok is jöttek velünk, volt egy olyan érzésem, hogy ez drága mulatság lesz). A kapunál még készült egy csoportkép (sajnos nem az én gépemmel), ha már mindenki egyszerre indult el ennivalót keresni. Végül az állomással szembeni sokemeletes áruházba tértünk be, aminek a 7. szintjén voltak az éttermek. A gyanúm beigazolódott, elég drágák voltak az ebédnekvalók. A kínaiak elmentek stílusosan kínait enni szintén ugyanezen a szinten, én azt passzoltam, mert azok általában csípős ételek, nekem az meg annyira nem jön be. Végül omrice-t választottam sok zöldséggel, az még olcsóbb volt a drága ételek között, és jól is lehetett vele lakni. Az ízére tényleg nem panaszkodhattam, nagyon finom volt. Közben a kilátásban gyönyörködtünk, majd valaki szóvá tette, hogy ha jól fókuszálunk egy kicsit messzebbre, akkor a Tokyo tornyot is láthatjuk (és tényleg).

Az ebédünk végén Susono-sensei fizetett egyben kártyával, hogy majd később megadjuk neki. 8 ember ebédjét kifizetni elég szép összeg volt. Innen visszamentünk az egyetemre, bár én csak visszabicegtem, mert az ünneplős cipőm nem túl kompatibilis a lábammal. Illetve hosszú távon rendesen fáj tőle, főleg a sarkam. A konferencián épp akkor kezdődött hivatalosan az ebédszünet, azaz akkor kezdték osztani az ingyen kaját. Ha egy kicsit türelmesebbek lettünk volna… Csak hát már mindenki éhes volt. A csoportunk közben kint leült egy hosszabb asztalnál, és mivel épp nem volt mit csinálni, hirtelen nagyon álmos lettem, úgyhogy inkább elmentem mászkálni az egyetemen belül.

Először körbenéztem a céges részen, azaz ahol különböző oktatással kapcsolatos cégek fejlesztéseit lehetett megtekinteni. Csak szemmel futottam át őket, nem akartam megállni, mert túl fáradt voltam a japán beszélgetéshez (még az angolhoz is). Innen kijutva sétálgattam még a környéken, és találtam egy „szélmacskát” is. Otthon mindig szélkakas van, ha a szél irányának jelzéséről van szó, itt az egyetemen macska alakú széljelzőt találtam, amit el is kereszteltem egyből szélmacskának. 🙂 Miután megörökítettem a felénk abszolút nem hétköznapi széljelzőt, elindultam vissza a csoporthoz, mivel láttam, hogy még mindig ugyanott ültek. 10 perccel később mindenki elindult az útjára, hogy majd este találkozunk (az ivópartin). A délutáni előadás-szekció következett, és mindenki abba a terembe ment, ahol számára érdekes prezentációt talált (a programfüzetben). Szerencsére arra gondoltak a szervezők, hogy ha valaki a következő előadást másik teremben (vagy épületben) szeretné meghallgatni, akkor átérjen a megfelelő helyre az előző végighallgatása után.

Először a céges bemutatók helyszínéül szolgáló B épületbe mentem, mert előadás is akadt pár az itteni termekben, és az első kiszemelt áldozatom egy ARCS-modelles prezentáció volt. Mivel ez a módszer a tanulók motivációját hivatott növelni (és fenntartani), már korábban felfigyeltem rá, amikor Susono-sensei óráján szóba került. Elvégre otthon az egyik legnagyobb probléma az iskolákban szerintem motiváció hiánya. Szóval beültem, hátha hallok valami újat és/vagy hasznosat, de csak egy ARCS-modell alapján kivitelezett programozásos óráról és a kérdőívek alapján történő kiértékeléséről volt szó. Jobban mondva konkrétan arról, hogy hogyan is nézett ki ez az óra, szinte semmi nem hangzott el. A kérdések idejében is csak a modellről kérdeztek, nem a gyakorlati kivitelezésről, így némileg csalódottan jöttem el, hiszem semmi használhatót nem hallottam. (Pedig előtte még reménykedtem.) Azért a „best engrish” díjat odaítéltem gondolatban a prezentáció készítőjének az ARCS-modell elemeinek felsorolásánál, ami japánul oké volt, de az angol verzióba is keveredett egy kis japános írásmód. (Gondolom, mivel az ARCS-modell az USA-ból jött, az előadó az eredeti szavakat is szerette volna használni – bár ne tette volna!)

Ezek után visszamentem az A épületbe, és a középsulisokkal kapcsolatos előadások termébe mentem. Először egy internethasználatos felmérés kiértékelését hallhattam, ahol a nethasználattal kapcsolatos problémák kerültek előtérbe a diákoknál, mint például az internetes „ijime”, azaz a diákok online formájú terrorizálása, vagy hogy ki milyen információkat oszt meg mással, és ebből mennyi az, amivel az adatvédelmi törvényt kapásból megsértik. Ezek után egy középiskolás kommunikációs modell-megközelítés következett, ami annyira izgalmas volt, hogy bizony elbóbiskoltam rajta. (Ami azért volt gáz, mert eléggé elöl volt már csak hely, amikor bementem leülni.) Utána jött még egy előadás, amit nem bírt felfogni az agyam, úgyhogy úgy döntöttem, a végén kilógok a teremből, de akkor bemondták a következő témát, ami a netbiztonsággal kapcsolatos, úgyhogy inkább maradtam, mert az érdekelt.

Az internetes biztonsággal kapcsolatos tananyagfejlesztésről és középiskolai órakialakításról volt szó, de eddig csak az első rész, az eddigi tapasztalatokat megbeszélős órák mentek le a Moodle felhasználásával, szóval kaptunk egy kis ízelítőt is belőle. Az előadás után Nakahiro-san szólt, hogy ő visszamegy a hotelbe (előtte panaszkodtam neki, hogy bár a Google-n megnéztem merre van a hotel, de a reggeli egyetem-bejárat keresés után kicsit elbizonytalanodtam), úgyhogy ha gondolom, mehetek vele, és akkor nem fogok eltévedni. Én viszont még maradtam, mert beszélni akartam az előadóval, Kuroda-sannal a netbiztonságos órákról. Vicces, milyen kicsi a világ, mivel az előadó Susono-sensei ismerőse, volt köze a laborunkhoz, és most a Toyama Egyetemen tanár, ami azért poén, mert októberben ott lesz náluk egy konferencia, amire szintén menni akarok.

Beszéltünk az internetes biztonsággal kapcsolatban az órákról, és elpanaszkodtam, hogy otthon általában nem foglalkoznak ezzel a diákok, mert azt gondolják, hogy ez őket nem érinti (egészen addig, amíg bele nem futnak a problémába, akkor meg már késő). Bár mindig beszélünk róla órán, hogy például milyen a jó jelszó, de a 95%-uk marad a jól bevált, könnyen feltörhető változatnál. Kuroda-san erre azt mondta, hogy ilyen bizony itt is előfordul, ezért csinálta úgy, hogy először a diákok osszák meg egymással a tapasztalataikat, hogy lássák, velük is történhetnek kellemetlen dolgok. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy a végén névjegykártyát is cseréltünk. (Ezzel hivatalosan is „megszabadultam” az első névjegyemtől. 😀 )

Az előadásoknak ezzel a végére értünk, de mivel többen mentek a B épületbe a cégekhez nézelődni, gondoltam most könnyebben tudok közelebb menni anélkül, hogy megszólítanának. 😀 (Mivel ott a többi érdeklődő.) Egy dolog mindjárt meg is tetszett: volt egy robotos rész, ahol legóból lehetett felépíteni egy eszközt (itt óriáskerék volt demonstrációnak), majd ezt szenzorral ellátva, némi programozással mozgásba lehetett hozni (ebben az esetben 2-szer körbeforgott az óriáskerék, majd egy kicsit megállt). A programozást SCRATCH-el csinálták, magát a programot is meg lehetett nézni (nem is gondoltam volna, hogy ilyenre is lehet használni), egyáltalán nem volt bonyolult. Kaptam egy katalógust a magyarázó emberkétől, amiben meg lehet rendelni különböző dolgok legós változatát, és a dobozban nemcsak a legókockák, hanem a szükséges szenzor(ok) is benne vannak. Őszintén szólva nagyon tetszett a dolog, és tuti hogy fel lehetne dobni egy ilyennel a programozás órákat, pláne általános suliban.

Ezek után felmentem a 2. szintre, ahol a workshop volt, és nézhettem a szomszéd termes bemutatókat nagy kivetítőn. Elvileg a téma a SIG volt, de hogy ez mi, az senkinél nem hangzott el… (Vagy elmondták az elején, csak arról lemaradtam.) A bemutatókon kívül még reklámok is akadtak szép számban. Mivel nem tudtam meg, miről van szó, hamar el is jöttem, azaz a mini-bőröndöm kiváltása után elindultam megkeresni a hotelt. A Google ez esetben nem tévedett, probléma nélkül rátaláltam, kb. 2 utcányira az egyetemtől. Be is jelentkeztem, és első körben kaptam némi infarktust, mert kérték az útlevelem, de mióta van „Alien Cardom” (na jó, pár éve már Zairyuu Cardnak hívják, ami az otthoni személyi igazolvány+lakcímkártya külföldi itt tartózkodók részére), azóta az útlevelemet elzárva tartom a kolifiókban. Szerencsére megfelelt ez a kártya is.

Lefénymásolták a kártyám és megkérdezték, kérek-e számlát, mert akkor elkészítik a kijelentkezésig. Arra gondolván, hátha vissza tudom kérni az árát az egyetemtől, kértem. Kaptam egy mágneskártyát, ami kulcsként is funkcionált, majd a lifthez mentem, mivel az 504-es szoba a számából következően az 5. szinten volt (kézipoggyásszal pedig nem poén lépcsőzni, ezt már előtte megállapítottam). Mikor beértem a szobába, az első dolgom volt levenni a cipőt, mert dél óta csak bicegtem benne, majd körbenéztem a szobában. Nem volt nagy szoba, de egy személynek bőven elég. Jó nagy ágy, mellette éjjeliszekrény, szemben egy nagy TV, ami mellett íróasztal, illetve a bejáratnál egy beépített szekrény, ahol megtaláltam a papucsot, és egyúttal be is gyömöszöltem a kézitáskámat, ne legyen útban (persze előtte a gépemet kivettem belőle 🙂 ).

Internetben bővelkedtem, volt wifi és kábel is. Emellett a tea, csésze és vízforraló alapnak tűnik a hotelekben, mert a nyári táboros szállóhelyen is volt, a kis hűtővel együtt. A fürdőben egyből kiszúrtam a kádat, amit tuti ki is fogok próbálni. Ha elfelejtettem volna tusfürdőt vagy sampont hozni magammal, az is volt bőven, de még fogkefe is állt rendelkezésre. A hotel pizsamája viszont inkább egy orvosi köpenyhez hasonlított. 🙂 Miután jól körbenéztem (fényképezőgéppel is), neteztem egy kicsit, majd 6:40-kor elkezdtem készülődni a partira. Épp a hajammal próbáltam valamit kezdeni, amikor Yamamura-san telefonált, hogy már mindenki a recepciónál van. Bár elvileg 50-re beszéltük meg a gyülekezőt, mondtam, hogy kb. 1 perc, és én is ott vagyok. A liftnél Susono-senseibe botlottam (hogy is volt az a „már mindenki a hallban van”?), aki feljebbről érkezett, és amikor a recepció elé értünk, még volt, akire várni kellett. Mivel a telefon után siettem, sikerült a szobában hagynom a fényképezőgépet, így csak a mobillal fényképeztem, aminek következtében nem lett túl sok jó képem (főleg a sötét miatt).

Innen 14-en indultunk a nem túl messze lévő „nomihoudai”-ba (azaz az „adott időn belül annyit iszol, amennyit csak akarsz, és még némi ételt is kapsz hozzá” jellegű helyre). Odaérve elfoglaltuk a számunkra lefoglalt helyet, ahol az előétel már várt ránk, és persze egyből italt is kellett rendelni. Az italok között többnyire alkoholtartalmúak voltak, de akad sima, üdítő jellegű is. A 2 óra alatt összesen 8-féle ételt kaptunk, amit nem lehetett megválasztani, mert az ilyen helyeken csak az italokból lehet válogatni (ezért nomioudai… persze van tabehoudai is, ahol azt eszünk és annyit, amennyit akarunk egy fix idő alatt). Előételnek kaptunk ebit (kis rák), tintahalat és sajtot, majd jött egy majonézes saláta (ebből a majonézes részeket igyekeztem elkerülni), amit egy kis sashimi (nyers halszeletek) követett.

Később „shabu-shabu” (kis ideig forró vízben főzéshez szükséges alapanyagokkal, ami itt zöldség, tintahal és polipszelet volt), főtt padlizsán (aminek nagyon rossz íze volt, alig bírtam megenni – ez volt az egyetlen problémás étel számomra), kakiage (tenpura sokféle zöldséggel és ebivel) is szerepelt a repertoárban. Ezek után valami tojásos, nyers húsos (vagy halas) rizs érkezett, amiről kiderült (miután megettem), hogy forró vízzel felöntve még finomabb (bár alapból elég jó íze volt), illetve a végén némi zöld teás fagyival töltött desszertet kaptunk. Persze közben az italokat is rendesen fogyasztottuk (ha már annyit fizettünk érte – fix összeg van a 2 órára, ami 4500 yen/fő lett, és így is kaptunk 500 yen engedményt – Yamamura-san összesen 63 ezer yent fizetett egyben, miután összeszedte tőlünk a pénzt). Közben a mosdóba is kilógtam egyszer, ami bár jól felszerelt volt, nem éppen magas embereknek lett kialakítva. Mivel dicsérték többen is az egyik fajta koktélt, megkóstoltam belőle a mangósat (tényleg nem volt rossz), illetve a mellettem ülő Houda-san kért szakét, amit lefényképeztem, mert érdekes formában szolgálják fel (a pohár csordultig teli van, ezt egy kis fadobozkába teszik, hogy abba folyjon a felesleg).

Miután letelt itt az időnk, elindultunk visszafelé, a társaság negyede már vagy becsípett, vagy erősebben ittas volt (Nakahiro-sannal az élen). Azért a kijáratnál még páran fényképezkedtek az egyik felszolgáló lánnyal, aki egyébként nagyon rendes volt velünk. Amíg az utca végében Shimomura-senseire vártunk, én Washio-sannal és a kínai részleggel beszélgettem. Entou-san kérdezte, hogy láttam-e a recepciónál az aromafürdőhöz használható alapanyagokat, de nem vettem észre, viszont most, hogy mondta, mindenképpen ki akarom próbálni. 🙂

Miután sensei előkerült, valaki még felvetette, hogy miért nem megyünk el rament enni? Felmerült bennem a kérdés, hogy az illető honnan szerzett magának plusz gyomrot ezen ötlet kivitelezéséhez, de megkaptam a választ, miért is került szóba ez a lehetőség: állítólag a ramen-evés segít a józanodásban. Na és persze voltak olyanok is, akiknek nem volt elég az eddig felszolgált étel. Betértünk a legközelebbi ramenezős helyre, ahol jegyvételes rendszer volt. Lehetett fél adagot kérni, aminek megörültem, mert azzal még talán meg tudok birkózni. Rendesen elkerekedett a szemem, amikor megjelentek egy teljes adaggal, hogy a „ház ajándéka”.

Megpróbáltam legyűrni a méretes adagot (ha nem ettem volna előtte, nem lett volna gond), de sajnos nem sikerült. Nagyon sajnáltam otthagyni a maradékot, de egyszerűen képtelen voltam egy falattal is többet enni (bár a felénél így is egy kicsit többet sikerült elfogyasztanom). Washio-sannal és Shirai-senseijel ültem egy asztalnál, akik az ösztöndíjamról kérdezgettek. A ramenező előtt elbúcsúztunk egymástól, mivel ők ketten másik hotelben szálltak meg, mi pedig visszamentünk a saját szállásunk recepciójához. Mivel a kulcsot le kell adni a hotel elhagyása előtt, mindenki amiatt állt sorba. Közben Shimomura-sensei úgy döntött, még elmegy boltba (a közeli kisbolt még nyitva volt), a többiek pedig elkezdték felvenni a kulcsukat (én pedig rájöttem, hogy elfelejtettem leadni, mert a táskámban volt 🙂 ).

Ha már úgyis sor lett a recepciónál, úgy tettem, mintha én is a kulcsomra várnék, közben pedig kiválasztottam a megfelelő aromát a fürdőmhöz (narancsosat). Ezek után mindenki visszavonult a szobájába, én neteztem még egy kicsit, majd kipróbáltam a fürdőt, ami nagyon kellemes volt. Utána már éreztem a fáradtságot is rendesen, de még az ágyban, tévézés közben megnéztem a másnapi programot, hogy kiválasszam, délelőtt milyen előadásokat fogok megnézni (délutánra egy újabb Akihabara látogatást terveztem). Közben benyomtam a TV-t is, ahol találtam egy adót, amin épp macskás videók jöttek sorban egymás után, ami többször elvonta a figyelmemet a program tanulmányozásáról. 🙂 Végül a macskákat kutyák váltották fel, majd a másnapi ütemterv elkészítése után egyből elaludtam.

Végül pedig néhány kép:

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Mozi, készülődés és éjjeli buszozás

Szombat délelőtt az előzetes tervek alapján moziba mentem, és azt kell hogy mondjam, hogy nem csalódtam, tényleg elég gyér volt számomra a Shingeki no Kyojin második mozija, és nem elsősorban azért, mert semmi köze nem volt a manga/anime történetéhez, hanem mert az amerikai filmekre hajazott, amiket alapból halálra unok… Az első filmben még valamennyire használták a manga történetét, a második már egy teljesen önálló dolog lett (de nem ez volt vele a bajom elsősorban). Plusz a látvány-mindenek-felett elv is sokszor felbukkant, én pedig sztori-centrikus vagyok, azzal kapcsolatban pedig voltak megkérdőjelezhető események is.

A két oldal 1-1 titánját természetesen össze kellett ereszteni, hogy legyen valami látványosság is, ez már nekem eleve nem jött be. Modernebb dolgok is előkerültek, mint pl. bomba, vagy épp a (katonai) járművek, ami nem lett volna gond, ha a környezetet is ehhez igazítják, és nem az eredeti-környezetbe-random-tegyünk-valamit elv alapján alakítják ki. Párszor megfordult a fejemben, hogy most kimegyek, mer nem bírom azt a sztori szempontból unalmas és olykor következetlen valamit, ami tényleg az amcsi akciófilmeket idézte számomra. Egy-két szereplő között a kapcsolatfelvételi próbálkozástól szinte szó szerint rosszul voltam, annyira mű volt. Szerintem értelmesebb lett volna, ha adnak az egésznek egy tök más címet, és esetleg megemlítik, hogy a Shingeki no Kyojin ihlette a művüket. Ez volt az első alkalom, amikor arra gondoltam, hogy bizony ez a mozi nagyon nem érte meg az árát. Lehet az is gond volt, hogy az alap miatt voltak bizonyos elvárásaim, de egy teljesen más dolog lett belőle, amit a következetlenségek miatt elég nehezen szenvedtem végig. Viszont akinek a látvány a lényeg, annak lehet tetszeni fog… Nekem ez akkora csalódás volt, hogy jó darabig nem szeretném hallani ezt a címet, mert ha valaki megemlíti, akkor ez a csalódottság fog először eszembe jutni.

A mozi után levezetésnek átlógtam a 100-as boltba, főként fogasért, mert nőtt a mosandó ruháim száma, viszont fogast csak az érkezésem után vettem, tehát nem ártott egy kis bővítés (hogy könnyebben tudjak ruhát szárítani – a szekrénybe alapból nem férek el a ruhák, mert az nagyon kicsi). Innen megint a mozi irányába indultam, hogy beugorjak az AEON-ba, egyrészt hogy körbenézzek, másrészt hogy bevásároljak a másnap kezdődő többnapos útra. Először az emeleten jártam körbe, ahol nagyon vastag mellényes pizsamák voltak már a télre készülőknek, persze még horribilis összegekért. Pár hónap és olcsóbb lesz, csak ki kell várni.

Visszatérve az első szintre megvettem az egyik ismerősnek ígért macskás ajándékot, majd a cipőknél álltam le nézelődni, de hiába láttam pár jó őszi/téli cipőt, ami nekem tetszett, abból persze nem volt a méretemben… Most sem. Végül feladtam, és átmentem az élelmiszer-részlegre: a péksütikkel kezdve vettem jó néhány dolgot, ami kellhet az éjjeli buszozáshoz, illetve a reggeli érkezéshez. (Délben már csak találunk valami kaját.) Ezek után visszamentem a koliba, olvasgattam, animét néztem (le kellett vezetni a délelőtti szörnyűséget valami jóval), majd elmentem aludni.

Vasárnap későn keltem, ahogy hétvégén ez sűrűn elő szokott fordulni. És mit csinál késői kelés után az ember, ha este utazni készül? Hát nekiáll takarítani és mosni. 😀 Legalábbis nálam pont ekkor jelentkeztek a kényszeres takarítás tünetei, mosnivaló meg úgyis mindig van. (Tesztelhettem az új fogasokat.) Persze az evést is úgy időzítettem, hogy minél közelebb legyen az induláshoz, plusz elpakoltam a 2 napra, bár többnyire úgyis kosztümben leszek, de este már szeretnék normál ruhát venni. A repüléskor kézipoggyásznak használt kisebb utazótáskába pakoltam, aminek kereke is van, és állítva belefér a biciklim hátsó kosarába. (Mivel a Tsu vasútállomásig el kell jutnom valahogy, ez nagy előny. 😀 Mindenesetre sokkal egyszerűbb így, mint amikor Ianával Nagoyáig vonatoztunk, hogy felülhessünk a buszra.) Végül még kitöltöttem a papírt, amit majd le kell adnom a konferenciás részvételhez.

Sikerült időben elindulnom, ráadásul az állomás közelebbi bicikliparkolóját is megtaláltam (eddig mindig a másik oldalra mentem, de az messzebb is van és nem is fedett), óriási területen lehet leparkolni a bicikliket, de üres hely nem sok volt. (Talán mert gyakorlatilag már a tegnappal megkezdődött a hétvégével megtoldott Silver Week.) Némi keresés után azért találtam helyet, majd pedig odamentem a régebben útközben látott helyközi buszmegállóhoz, de ahogy telt az idő, egyre jobban elbizonytalanodtam, mert senki nem gyűlt körém (és biztosra vettem, hogy más is megy ezzel a busszal innen).

Kb. fél órát kellett várnom a busz érkezéséig (ami persze menetrend szerint jött), de nem állt meg annál a megállónál, ahol én álldogáltam. Akkor már erős volt a gyanúm, hogy így lesz, és ugrásra (vagyis inkább futásra/sprintre) készen vártam. Végül az állomás előtti buszmegállónál állt meg, ami nincs túl messze az addigi várakozási helyemtől, csak a lámpák miatt kérdéses volt, odaérek-e (szerencsére épp zöld volt). Mivel tényleg volt pár felszálló (6-7), és a bőröndöket sorszámozva pakolták be a csomagtartóba (azaz pakoltak rá számot), így odaértem még az utolsó bőrönd-leadó előtt. Felszállás előtt oda kellett adni a jegyemet az ajtó előtt álló ügyintéző-szerű embernek, aki leellenőrizte a nevet, majd a papírjából megmondta, hogy melyik az általam elfoglalható hely.

Amin kapásból meglepődtem, hogy 3 darab egy üléses oszlop volt a buszon, az otthon megszokott 2×2-es elosztás helyett, és az ülések között is jóval nagyobb volt a távolság, sőt még dupla lábtartó is akadt. Fő a kényelem! 🙂 Az ilyen éjjeli buszokon alap a takaró is, némelyiken papucs is jár, de ebben az esetben utóbbi nem volt, csak a meleg takaró. Kellett is, mert a kosztümöm nem túl vastag. Bár útközben végig zenét hallgattam, egyvalami mégis zavart (még így is). Akadt 2-3 ember, akik versenyt horkoltak az úton, méghozzá úgy, hogy zene mellett is hallottam őket. Néha fel is ébredtem rájuk. Pár helyen még megálltunk útközben Nagoyáig felvenni újabb embereket, majd onnantól kezdve nem volt megállás… Na jó, egy mosdószünet volt hajnali 4:55-kor, ami inkább a buszsofőr kávészünete volt, mert a buszon is volt használható wc.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Esőnap és konferenciás előkészületek

Csütörtökön sem siettem el a felkelést, ráadásul az eső is esett, ilyenkor mindig erős bennem az ellenállás az indulást illetően. Plusz ezeken a napokon nagyon szeretném, ha képes lennék a teleportálásra… A délelőttöt szokás szerint hírolvasással múlattam, majd mentem ebédért a menzás boltba. Ma lightosra vettem a figurát, salátát és szendvicset vettem (utóbbiak esetében igazán nagy kihívás nem majonézeset találni – szerencsére volt sajtkrémes, azt nem rontják el majonézzel).

Ebéd közben tovább olvastam, majd írtam egy e-mailt Matsuoka-senseinek, amiben elküldtem az előző napi hússütős képeket, aminek örömére én is megkaptam az ő képeit. 🙂 Épp a blogra írtam, amikor megérkezett Shimomura-sensei a grafikonos poszterkészíttő verseny eredményeivel, amire általános iskolától az egyetemistákig többféle kategóriában lehetett jelentkezni a megmérettetésre vágyóknak. Akik a professzor kedd délutáni (Excel-es) órájára jártak, azok alapból jelentkeztek (lehet ez lett az értékelést erő beadandójuk). Az egyetemista részleg versenyét Okada-san nyerte (Yamaura-san a második 😀 ), az alsó középiskoláét (azaz kb. a felső tagozatét) pedig Susono-sensei unokája. Nem volt semmi részrehajlás (az egyébként sem szokás erre), előtte láttam a kézzel készített beadott munkáját (sőt, az adatgyűjtés során a kérdőívet is kitöltöttem), megérdemelte a győzelmet, nagyon ötletes grafikonos posztert tervezett.

Nem volt túl forgalmas a nap, úgyhogy befejeztem a hozzászólást, majd gondoltam ellépek a cukrászdába, de egyrészt épp zuhogott az eső, másrészt dörgött is, úgyhogy inkább vártam még egy kicsit. Mikor láthatóan enyhült az eső, nekiindultam, de nem volt szerencsém, mert kb. félúton megint rákezdett, úgyhogy mire odaértem (kemény 2 perc alatt) nem szimplán bőrig, hanem csontig áztam. Azért a cukrászdában kaptam törölközőt, mert szó szerint folyt rólam a víz. Bosszúból vettem magamnak sütit. 🙂 Most kevesebb idő jutott a beszélgetésre, mert közben folyamatosan lestem az esőt, hogy ha eléggé lecsillapodik, akkor gyorsan eltekerek a koliig. Nem kellett sokat várnom a lehetőségre.

Miután sikerült még kisebb esőben visszaérnem, gyorsan átöltöztem, majd nem sokkal később pihenő üzemmódba tettem magam. Azért hajnali fél 5-kor és fél 7-kor megébredtem az sms-ekre, amik a folyó közélebében lakókat figyelmeztették, mely területeken kell készülődni az evakuálásra a magas vízállás miatt. Mivel itt „csak” az óceán van mellettem, ez rám nem vonatkozott…

Másnap hiába reménykedtem, hogy a hét utolsó munkanapján esetleg megúszhatnám a laborba menést, elmúlt a rossz idő, tehát megint nem lehetett lógni az időjárásra fogva. Útban a labor felé beugrottam a mini boltba üdítőért, és mivel volt hamburger, vettem egyből azt is ebédre. A szinte már rituálisnak mondható hírolvasás közben mondták, hogy Nakahiro-san és Chouri-san most tartja a főpróbát a jövő heti konferenciás előadása miatt, és mivel „több szem többet lát”, társultam a hallgatósághoz.

Ahhoz képest, hogy úgy gondoltam, nem nagyon tudok tanácsot adni, hogyan lehetne jobbá tenni a prezentációkat, azért sikerül kiszúrnom egy problémát Nakahiro-sannál. A diagramos kategóriák feliratai és a magyarázatok fordított sorrendben voltak, ami ránézésre zavaró volt az eredmény értelmezésének szempontjából. Azért a senseiek találtak még egy csomó más változtatni valót is, valamint az időbe sem fért bele Nakahiro-san (15 perc, és nagyon szigorúan veszik), ezért még az éles verzió előtt kicsit meg kell ritkítania a diákat is. Chouri-sannak is akadt pár kisebb korrigálni valója, viszont elődjével szemben maradt még 2 perce, de Shimomura-sensei egyből talált olyan dolgot, amivel lehet bővíteni. A nap tanulsága: még a gyakorlott (esetleg anyanyelven beszélő) előadóknak sem egyszerű “hivatalos” előadást tartani.

Mivel Chouri-san javítanivalójának egy része formázási probléma volt, bevezettem az Office-os trükkök világába: megmutattam neki a formátummásoló működését. Örült neki nagyon, mert jelentősen lecsökkentettem a korrigálási idejét. 🙂 Ezek után átlógtam a Suryo boltba, de most nem kajáért (az már volt), hanem névjegykártyához néztem papírt, mivel sensei célzott rá, hogy a fővárosi konferencián esetleg kapcsolatokat teremthetek, és olyankor nem árt elérhetőséget adni. (Itt egyébként is mindig rituális névjegykártyacserével kezdődik az ismerkedés. 🙂 ) Előtte még megkérdeztem a professzortól, hogy az én esetemben milyen adatokat érdemes rápakolni egy névjegykártyára, mivel ugye korlátozott ideig vagyok Japánban.

A boltban találtam keményebb papírt, így egy csomagot beszerezve visszatértem a laborba ebédelni. Közben megint olvastam, majd Chouri-sannak kellett képet korrigálni a ppt-jéhez, és ha már úgyis GIMP-eztem, összedobtam a névjegykártya alapját is. Nakahiro-san kért még tippet tőlem a diagramjához, cserébe pedig kikértem a véleményét a tervezett névjegyről. Susono-sensei is be-benézett olykor, bár többnyire Kaku-sant kereste (szintén a főpróba miatt), de úgy tűnt, Kaku-san kihagyja a mait napot (ami nem vicces, mert holnap már szombat és vasárnap mindenki utazik). Chouri-san is beszállt még a véleménykérésbe, kiemeléshez megfelelő színkombinációt keresett az egyik diájához, azaz hogy a fekete vagy a piros betűk feltűnőbbek-e a fehér hátterű szövegdoboz esetében (elvégre minden apróságra figyelni kell).

Épp elkezdtem volna névjegykártyát nyomtatni (azt még utána ki is kell majd vágni), de rájöttem, hogy rossz papírt vettem, ugyanis túl vékony. Visszarohantam a boltba, hátha fél 5-kor még nyitva van (mázlim volt, 5-ig tart nyitva szünetben), végül találtam is névjegykártyának való papírt, ráadásul az itt megszokott méret alapján már meg is volt jelölve, azaz nyomtatás utána csak szét kell húzni kicsit, és már kész is (már megint a japán trükkök 😀 ). Az adott forma miatt Word-ben kellett beállítanom a kártyák méretét pont a papíron megadottra, majd jöhetett a tesztnyomtatás. Persze először fordítva tettem be a lapot, úgyhogy rossz oldalra nyomtattam.

Még 1-2 teszt kellett, hogy pontosan ott legyen a kártya széle, ahol lennie kell (azaz ne lógjon át a mellette lévő részébe), végül 6 lapot nyomtattam magamnak teszttel együtt (egy lapon 10 darab fér el, a rosszakat leszámítva 30 darabot szerettem volna). Mire befejeztem, már elmúlt 6 óra, úgyhogy egyből be is céloztam a kolit, bár visszafelé is beugrottam a mini boltba, ahol végre volt a szokásos almaléből, úgyhogy be is raktároztam belőle. A koliba érve kicsit kidőltem, majd Natalie mailjére ébredtem, aki Igába szeretett volna magával hívni, de mivel vasárnap éjjel utazom Tokyoba, és a szombatot a bevásárlásnak kellene szentelnem (és a második Shingeki no Kyojin mozinak, amire nagyon nem akarok elmenni az első miatt, de cikk miatt meg kell néznem), így lemondtam a lehetőségről. A napot pedig blogírással zártam, ami elég sokáig eltartott.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Teaszertartás és Matsusaka marhahús kóstoló

Szerdán sem siettem felkelni, elvégre nyár van (bár otthon már ősz), úgyhogy a szokásos időben estem be a laborba. Eleinte olvasgattam, majd Shimomura-sensei csatlakozott hozzánk, aminek egy hosszabb beszélgetés lett a vége. A téma a joghurtokról a vérkeringésig jutott (tanultam pár új japán szót, ami „vér”-rel kezdődik 😀 ), majd valahogy az alkoholfogyasztás is előkerült, amire a professzor megjegyezte, hogy régen nem bírta az italt, de mára megedződött (hát ha csak abból indulok ki, hogy hány (ivó)parti volt, amióta a laborba kerültem, nem csodálom :D).

Miután a professzor visszavonult, mivel ismét értekezletre kellett mennie, én folytattam az otthoni hírek olvasását, illetve szaporítottam a blogos hozzászólásaim számát. Sajnos közben eleredt az eső, délben pedig a szokásos teaszertartásos gyűlésre voltam hivatalos, ezért nagyon nem örültem az esőnek. Nitta-sensei ismét kötetlen beszélgetésre „vette a formát”, így volt szó a különböző országok ballagásáról, Magyarország szomszédos országairól (mivel van pár, és volt aki többet el is talált 🙂 ), valamint ezáltal szóba került Drakula és Erdély is, aminek következtében „fangirl-módba” kapcsoltam, és jó sok információt „öntöttem” a hallgatóságra. 🙂

Nem voltunk sokan, valószínűleg az elmaradt hírlevél miatt, de jól elbeszélgettünk. Nekem különösen az volt vicces, mikor Magyarország szomszédait találgatták. 😀 A szertartás után maradtam June-ékkal takarítani (a mosogatást ismét kihagytam, inkább törölgettem), majd visszamentem a laborhoz a biciklimért, mert a postára akartam menni pénzt felvenni (ha már a félév utolsó hónapjában előbb jön az ösztöndíj). A labor előtt a néha felbukkanó naracs-fehér foltos cicus szeretett volna portyázni, csak már ugye nincsenek diákok (egy ideje). Mindenesetre egy simogatást kapott, majd becéloztam a postát biciklivel, mert úgy gyorsabb.

Visszatérve a cica még mindig ott volt, csak most épp Morikawa-sant környékezte meg, nem sok sikerrel, mert étel nála sem volt. Cserébe kapott simogatást mindkettőnktől. 🙂 Nem sokkal azután, hogy visszatértem a helyemre, Nitta-sensei jelent meg a teaszertartásról megmaradt édességekkel, és osztotta ki a többieknek. Kérdezték tőlem, hogy én nem kérek-e, de mondtam, hogy én már megettem a magam adagját az összejövetelen. Nem sokkal később Nakahiro-san is megérkezett menetrend szerint, majd 5 órakor szokás szerint mindenki lelépett, csak most én is utánuk, mert pár nappal ezelőtt e-mailben lebeszéltük Natalie-val, hogy elmegyek vele és Matsuoka-senseijel Matsusaka marhahúst enni. Ez egyébként Natalie búcsúpartija volt (mármint a konzulense által tartott), meg is lepődtem, hogy elhívott. Rá is kérdeztem, hogy tényleg oké-e, majd megnyugtatott, hogy nem probléma, ezért beleegyeztem.

Mivel megint kicentiztem a koliba indulást, ott csak annyi időm maradt, hogy ledobjam a (laptop)táskám, majd indulom is kellett a buszmegállóba. Mivel a kórház előtti megállónál nincs biciklitároló, így gyalog mentem, ami azért volt necces, mert eddig mindig kerekeztem, ergo fogalmam sem volt, mennyi idő odaérni gyalog. (Egyébként a kórház is az egyetem területén van, összenőtt az Orvosi Karral. 🙂 ) Kicsit tovább tartott gyalog az út, mint gondoltam, szóval mikor odaértem, Natalie már a megállóban várt, és nem sokkal később a busz is megérkezett. (Azt nem mondanám, hogy teljesen menetrend szerint, mert a forgalomtól függően szokott késni a helyi busz. Helyközivel amikor utaztam, az pontos volt, sőt többször még bőven volt ideje a megállóban várakozni.)

Elbuszoztunk a Tsu vasútállomásig, ahol kb. 5 percet vártunk, és Matsuoka-sensei is megérkezett. Kicsit gyalogoltunk az étteremig, mert az a főútnál volt, és bár kívülről picinek tűnt, belül elég nagy volt. Ráadásul barlangszerűen lett kialakítva, ami pluszban hangulatossá tette az egészet. A barlangjáratos út a recepcióig pedig pluszban díszítve volt borokkal, mécsessel és tehenes dísszel – ha már Matsusaka marhahús… Az ablaknál kaptunk helyet (bár ki nem láttunk, mert kívül vízesésszerűség volt, amiből a vizet láttuk bentről), majd hozták a szenes grillezőt, amin megsüthettük a rendelt húsokat. Mielőtt nekiláttunk volna, jött egy kis meglepetés, mivel Matsuoka-senseitől kaptunk perecet (amit Németországból hozott, ahol nemrég járt), illetve Natalie adott búcsúajándékot mindenkinek. Először is kaptunk mindketten orosz kötött lábbeliszerűséget (egyszer mondta a nevét Natalie, de elfelejtettem), amit az édesanyja kötött, valamint hűtőmágnest a Bajkál tóról (orosz felirattal 🙂 ) Plusz volt még személyre szóló ajándék, ez az én esetemben csokis tea és ananászos curry volt. 🙂 (Mivel errefelé csokis chips is van, a teán már nem akadok fenn. 😀 ) Kicsit feszélyezve éreztem magam, hogy én nem vittem semmit, de még akartam Natalie-val találkozni, mielőtt hazamegy.

Ezek után nekifogtunk a húsválasztásnak, amik jó nagy tálon érkeztek, volt amelyikhez zöldség is járt, de utóbbit lehetett külön is rendelni. Persze ha már húst enni mentünk, többnyire azt is választottunk. 🙂 Eddig nem értettem, miért van olyan nagy felhajtás a Matsusaka marhahús körül, de miután megkóstoltam, megértettem. Tényleg sokkal finomabb, mint a „mezei” marhahús, puhább és zamatosabb (na meg persze jóval drágább is). Az étterem nagyon népszerűnek tűnt, épp teli volt, Matsuoka-sensei meg is jegyezte, hogy foglalás nélkül este itt szinte lehetetlen helyet kapni. Evés közben pedig a 3 országot hasonlítgattuk össze különböző dolgokban.

Mikor végeztünk, Matsuoka-sensei elment fizetni (nagyon rendes tőle 🙂 ), Natalie a mosdóba vonult, én pedig képeket csináltam. Azért véletlenül odanéztem a pénztárgépre, amikor Matsuoka-sensei épp fizetett, és gondolatban dobtam egy hátast. 15 ezer yen felett volt hármunk fogyasztása, ami ahhoz viszonyítva, hogy a Yakiniku Kingben 2000 yen körül már egy személy ehet annyit, amennyit akar, elég magas ez az ár. Na igen, Matsusaka marhahús… -.-” Az étterem előtt még képeket csináltunk, majd elindultunk vissza gyalog. Jól esett lesétálni azt a tömérdek húst, amit megettünk. 🙂 A sportpályánál elbúcsúztunk, majd a koli felé vettem az irányt. Szinte amint beértem a szobába, ki is dőltem.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése