Vízesésmustra

Reggel sikerült felkelnem a kitűzött 7:30-as időpontban, bár azt nem állítom, hogy teljesen magamnál voltam olyan korán. A készülődés és a pakolás után 8:15-kor indultam el, hogy a megbeszélt időben ott legyek az Edobashi állomás előtt. Útközben az egyetlen lámpás kereszteződésnél láttam a másik oldalon Natalie-t elhúzni, de nem akartam kiabálni, mert szerintem úgysem hallotta volna (túl nagy a kereszteződés). Megpróbáltam utána utolérni, de nagyon gyors volt, csak a Lawson előtt értem be (és csak azért, mert lassított). Pénzt akart kivenni a Lawson-os automatából, de nem sikerült neki, így a szomszédos ATM-mel próbálkozott, ahol végül sikerrel járt.

Gyorsan leraktuk a bicikliket, majd megváltottuk a jegyet, és már sietni is kellett a peronra. Nincs közvetlen vonat az úticélunkig, Ise-Nakagawa állomáson át kellett szállni. Kicsit megijedtem, hogy rossz vonatra szálltunk (csak mentünk a tömeggel a szemközti peronon álló vonatra), amikor ugyanarra indultunk, amerről jöttünk, de aztán más irányba kanyarodott a vonat, így megnyugodtam. Mivel személyvonattal mentünk, egy csomó helyen álltunk sokáig (főleg más vonatokat), de ez bele volt kalkulálva a menetrendbe, mivel a várakozással együtt is időben indult a vonat minden állomásról.

Pontosan érkeztünk meg az Akameguchi megállóba, ahonnan busszal kellett továbbmenni (volt olyan busz, ami a bejárathoz visz). 20 percünk volt még a soros buszig, így Natalie betért az állomás melletti boltba, hogy vegyen fél literes vizet, mert azt hitte, olcsóbb lesz, mint ami a közeli automatában van. Csalódnia kellett, ugyanannyiba került. 🙂 A buszút bizonyos értelemben ijesztő volt, mivel egyre szűkebb utakon haladt a célja felé, néha csodálkoztunk is azon, hogy fér el mellette egyáltalán autó?

A busz végállomása mellett mindjárt a helyi „ninjaképzésre” lehetett jelentkezni, de elnézve a feladatokat inkább passzoltuk a lehetőséget – bár a végén kiállított oklevelet szívesen beszereztem volna. A palánkmászás és a víz feletti kötélen átmenés miatt azonban én passzoltam (a víz nem lenne gond, csak a magasság), Natalie-nak meg alapból nem volt hozzá kedve. Ezért egyből elindultunk felfelé, egészen a vízeséses rész bejáratáig, ahol ninja alakú helyi specialitást lehetett kapni (nem bírtam megjegyezni a nevét), mindenesetre kipróbáltuk: Natalie az almásat, én a burgonyásat.

Ezek után jöhetett a jegyvétel, ahol kaptunk egy pecsétgyűjtős lapot és egy térképet is a bejárandó útvonalról. A pecséteket „rejtő” helyek is be voltak jelölve a térképen, az első mindjárt a bejáratnál volt. A hegymászás előtt még volt egy hüllőkiállítás, ahol többek között láthattuk a helyi kabalaállat pár óriási példányát. Mivel az óriás szalamandráról van szó, aminek ez a környék (volt) az otthona, nem csoda, hogy meglehetősen nagy méretű példányokkal szembesülhettünk. A kiállítás kijáratától már egyenes (és felfelé menő) út haladt az első vízesésig.

Az összes vízesés gyönyörű volt, és az egész út is, akár a hegyi patak mellett mentünk, akár magasabbra kellett felmászni. Bár alapvetően tériszonyos vagyok, a látvány feledtette velem a magasságot. Mindenhol volt egy kövekből kirakott (néhol aszfaltozott) kb. 1 méter széles út, ami (főleg a lépcsőknél) olykor elkeskenyedett, de sehol nem éreztem azt, hogy ez nem lenne biztonságos.

Bár sokat kellett fel-le gyalogolni, voltak nagyobb pihenőhelyek, ahol volt innivaló (automatában), és természetesen mosdó (legalább 6 nyelven kiírva, melyik nem részére, de sajnos magyar felirat nem volt). A hely nevének eredetéről is találtunk leírást, a helyi legenda szerint egy szent ember itt találkozott az egyik istenséggel, aki épp egy bikán „lovagolt” (vagy bikagolt?), és ennek a bikának vörös szeme volt, erről kapta a hely a nevét (az akame jelentés vörös szem). Ráadásul ez a környék a régi Iga része volt, ahol a ninják edzették magukat (ezért is akadt sok ninjás dolog errefelé).

Emellett útközben találtunk még az egyik sziklamélyedésben egy mini szentélyt, ami teli volt dobálva 1 és 5 yenesekkel, de mivel magyarázat nem volt hozzá, nem tudtuk meg, mi a funkciója az adott helynek. Azért mi is otthagytunk egy-egy 5 yenest (ha jól emlékszem). Szorgosan gyűjtöttük a pecséteket is, és gyönyörködtünk a tájban, illetve fényképeztünk. Néha megálltunk jobban megnézni egy-egy növényt, vagy mini vízeséseket, míg végül 2,5 óra után végigértünk az útvonalon. Addigra a lában is (megint) a két-háromszorosára dagadt, ahogy mostanában szokott (de valahogy sosem jutottam el eddig az orvosig, pedig itt nem kéne tartanom tőlük). Bár az is igaz, hogy reggelre mindig visszatér az eredeti formájához.

Bár egy másik úton hazamehettünk volna a kijáratnál, a pecsétből még 1 hiányzott, amit újra a bejáratnál találhattunk meg – a papírunk szerint. Mivel Natalie közben éhes lett, így arra jutottunk, hogy visszamegyünk a kezdőponthoz, pecsételünk, és keresünk valami harapnivalót. Egyébként korábban azt is elhatároztuk, hogy megszámoljuk, tényleg 48 vízesés van-e az útvonalon, de útközben elfelejtettünk számolni (a látványban gyönyörködtünk inkább). Az éhség szárnyakat adott Natalie-nak, 83 perc alatt értünk vissza, bár némileg „lógott is a belünk”. De legalább a lábam útközben visszavette eredeti formáját, amin igencsak meglepődtem, mert az elmúlt kb. 1 hónapban napközben sosem tett ilyet. Lehet csak túl kéne terhelnem?

A (ki/)bejárattól a buszmegálló felé elindulva nézegettük az éttermeket, mindjárt az elsőnél meg is álltunk. Kaptunk helyet az ablak mellett, ami alatt a hegyi patakban, és a kis halaiban gyönyörködhettünk, amíg meg nem érkezett a késői ebédünk. Gyuudont (marhahúsos tál) választottam, inni pedig ramunét (bár csak egyszer próbáltam eddig, de akkor is nagyon ízlett – igaz kibontani most sem sikerült, a pincérnő segített 🙂 (elég speciális az üvege a benne lévő golyóval)), majd végül még egy fagyit is elnyaltunk, mivel nagyon meleg volt. Az étterem előtere szuvenírboltként funkcionált, így ott is körbenéztünk – feltűnően sok volt a szalamandrás (és ninjás) vásárfia.

A többi szuvenírboltot is megvizitáltuk a buszmegálló felé tartva, illetve megakadt a szemünk az egyik bolt előtt árult momiji tenpurán, ami gyakorlatilag momiji (azaz egy bizonyos típusú fa levele), rántva. Nézegettük egy darabig, ki merjük-e próbálni, majd vettünk egy kis adagot, hogy majd közösen leteszteljük. Bár a buszon akartuk megenni, de a kíváncsiságunk győzött: útközben kibontottuk megkóstolni. Meg is lepődtünk, mert meglepően finom volt, ráadásul édes is (főleg a levél).

A buszra várva is azt rágcsáltuk, amikor a megálló melletti étteremből egy macska jött elő, és kifeküdt az út közepére. Persze egyből odamentem simogatni, de mikor visszatértem a megállóba láttam, hogy másnál is népszerű a cicus. Akkor izzadtam csak le, amikor jött a busz, és pont ott kezdett el megfordulni, ahol a cicó pihent, de ekkor megjelent a gazdája, és arrább tessékelte (a macskát hidegen hagyta, hogy tőle nem egészen 1 méterre fordul meg a busz).

Az állomásra érve épp elment a vonat, a következő pedig személy lett, de az is csak fél 5 után (azaz majd fél óránk volt még addig). Viszont a személy csak Nabariig megy, tehát ott is és Ise-Nakagawában is át kell szállni (bár itt nem gond az sem, ha csak 2-3 perc van az átszállásra). Végül 6 után értünk vissza az Edobashi állomásra, onnan visszakerekeztünk a saját kolinkba, ahol nekem már csak arra volt erőm, hogy kidőljek…

Vasárnap az előző napi sok gyaloglás utóhatásaként jó sokáig aludtam, majd késő délután elmentem boltba, amihez nem volt túl sok kedvem, főleg mert esett az eső. Ennek örömére csak a mini boltig jutottam, ahol találtam (a nyugati fogalmak szerint) hamburgert (tesztelésre beszereztem egyet), valamint a fogyóban lévő almalékészletemet töltöttem fel. Plusz másnapra, a laborba is vettem innivalót. A nap további része animézéssel és programozással telt, utóbbi miatt sikerült is megint jó későn (vagy már korán?) lefeküdnöm, mivel közben nem érzékelem az idő múlását. (Közben a hamburgert is megkóstoltam, és finomnak bizonyult.)

Végül pedig a képek, amiket őszintén szólva nagyon nehéz volt kiválasztani a több mint 400 fénykép közül.