Országos oktatási konferencia – part 2 (+Akihabara újra)

[Hosszú kihagyás után sikerült végre folytatnom a blogot, igaz, ezt a bejegyzést több mint 1 hónapig írtam. Igyekszem majd folytatni is, hiszen ez még csak (2015) szeptember 22.-e, azaz még egy félévnyi élménybeszámolóval adós vagyok…]

8-kor keltem fel (azt azért még nem állítanám, hogy fel is ébredtem), a reggeli „rutin” után összepakolásztam, és bár próbáltam sietni, de sehogy nem jött össze, főleg mert az előző napi szobás fényképekből újra csináltam azokat, amikről úgy gondoltam, hogy nem sikerültek jól a sötétben. 8:50-kor végeztem, ami egyúttal azt jelentette, hogy hiába az összeállított előadás-nézési menetrend, az első előadást sikerül lekésnem (9-kor kezdődnek). (Bár a délutánra tervezett programom, azaz a második látogatásom Akihabarába azért sokkal jobban izgatott, mint az előadások, de hát valamit valamiért.) A hotel ajtaján kilépve meglepődve tapasztaltam, hogy Houda-san is épp most zárja a saját ajtaját (ami az enyém mellett volt), kérdeztem is, hogy hogyhogy ilyen későn, mire mondta, hogy ő (is) elaludt. 🙂

Ezek után lementünk a recepcióhoz kijelentkezni, én megkaptam a számlámat (a biztonság kedvéért kértem, hátha el lehet számoltatni, de később kiderült, hogy csak akkor lehetett volna, ha előre bejelentem az egyetemen írásban, hogy erre az útra kérem az elszámolást). A hotelban volt olyan lehetőség, hogy a nap végéig megőrzik a csomagokat az aznap kijelentkezőknek, de én inkább vittem a konferenciára, mert ott is van csomagmegőrző, és visszajönni a hotelba kitérő lett volna.

Már épp indultunk volna, amikor Shimomura-sensei is megjelent kijelentkezni (ha még a professzor is elaludt, akkor megvan a felmentésem 😀 ), majd együtt mentünk az egyetemre, ahol én előbb leadtam a csomagom, majd elindultam a betervezett második előadásra. És akkor innentől a szakmai rész: Mivel órákon is elég sokszor előjött a visszatekintés fontossága, beültem egy ezzel kapcsolatos előadásra. Egy programmal oldották meg, hogy bármilyen hozzászólást lehessen írni 1-1 órához annak megtartása után, de nemcsak a diák, hanem a tanár és a szülő is kommunikálhat egymással ezen a felületen. A lényeg az volt, hogy szerintük az általuk készített program hozzájárul a megértéshez (az utólagos megbeszélésekkel, ahol akár diáktárs is magyarázhat), és arról esett még néhány szó, hogy mivel lehetne fejleszteni ezt a programot (na jó, bevallom, közben azért egyszer kétszer lecsukódott a szemem, ami azért ciki, mert az első sorban volt csak hely).

Ezek után termet váltottam (közben láttam, hogy Shimomura-sensei is ugyanazt az előadást hallgatta, mint én), és egy angol beszédtanítós előadást hallgattam meg. Az előadó (aki nem japán volt) felhívta arra a figyelmet, hogy az angol tanítás sarkalatos pontja a beszéd elsajátíttatása a diákkal, ami Japánban (sem) igazán sikerül órai keretek között. Ezért az illető fejlesztett egy 3D-s szerepjáték-szerűséget, ahol csak úgy lehet továbbhaladni, ha sikerül szóban válaszolni a feltett kérdésekre (ha jól emlékszem, ha nem jön össze a kiejtés, meg lehet hallgatni a jót, de addig nem lehet továbbmenni, amíg a játék fel nem ismeri a választ, azaz nagyjából érthető angolsággal nem hangzik az el). Mindenesetre jó ötlet, hogy olyan helyzetben kell beszélni, amiben az illető benne is van a játék miatt, nem csak elképzelnie kell, mint mondjuk nálunk anno az angol órai szituációs gyakorlatok során.

Ezek után maradtam a teremben, mert a következő előadás címe már alapból felkeltette az érdeklődésemet, ugyanis eszerint a kiterjesztett valóság (innentől AR) használatára épülő történelem oktatásról lesz szó. Nagyon érdekes előadás volt, demonstrációval egybekötve (igaz az AR és VR (virtuális valóság) különbségének magyarázatát kihagyhatta volna az előadó, bár rajtam kívül nem hiszem, hogy sokan képben lettek volna vele (elvégre infós vagyok 😀 )). Tablet állt az ilyen módon tartott órák középpontjába, és arról volt szó, hogy ha elmennek egy érdekes helyre (a példában egy templom volt), akkor ott egyrészt a tableten keresztül élesben látják az épültet, és körülötte kis négyzetek jelennek meg, amit megérintve az adott dologról információk bukkannak elő. Tény, hogy nagyon látványos órákat lehet így csinálni, bár mivel AR-ről van szó, ott kell lenni az adott helyen (igaz, ennek is megvan a maga varázsa). Csak ez ugye jelentős plusz munkával jár, mivel AR szerkesztő programmal kell elkészíteni az információs blokkokat. Mindenesetre kipróbálnám. 🙂 Végül az előadó még megmutatott minket a tablet segítségével (a kivetítőn), de sajnos információs részt nem szerkesztett a teremben ülőkhöz, mivel egyrészt nem volt rá idő, másrészt meg lehet még nem akarták kiadni a műhelytitkokat. 🙂

Ezek után egy kínai srác előadása következett, ami alapvetően nem érdekelt túlzottan, de erre az időre nem találtam érdekfeszítő előadást, a következő meg megint itt lesz, ezért inkább továbbra is maradtam a teremben. Természetesen volt köze az előadásnak a kínai nyelvhez is, mivel a kínairól japánra fordításról (és viszont) volt szó. Szóba került a Google fordítója is, mint lehetőség, de a srác hamar le is írta (valahogy megértem), mivel kínaira is kb. olyan hatékonysággal fordít, mint japánra, vagy bármely más nyelvre (azaz a mondatok fordítása kifejezetten nem egészséges). Majd előhozta a Baidut (a kínai Google), és ajnározta adatokkal alátámasztva, hogy milyen jól fordít kínairól japánra és fordítva. Még jó, ha már van a kínaiaknak saját Googlejük, kénytelenek jobban megcsinálni, különben nem használnák. 😀 Ezután nem tudom, miről volt szó, mert Chouri-san és Kaku-san is bejött a terembe, így fű alatt velük beszélgettem. De ha más nem, ők legalább értették a kínai példamondatokat. 😀

A kínais előadás végén, a kérdések idejében egy csomóan érkeztek, köztük labortársak is (plusz a prof), ebből is látszott, hogy érdekes előadás következik. És tényleg! 🙂 Egy általános iskolában kipróbált féléves órasorozatról volt szó (ott ugye 6.-ig van általános), amit kipróbáltak, és a témája a programozás, de némi kreatív legózással egybekötve. Egyrészt az így megtartott órák kiválóan beleillenek a (Susono-sensei által is sűrű emlegetett) konstruktivista tanulási módszerbe, másrészt a diákoknak is élvezetes (a képek alapján legalábbis úgy tűnt). Az órák arról szóltak, hogy csoportmunkában össze kellett rakni legóból egy adott dolgot, majd SCRATCH-ben beprogramozni, hogy mozogjon valamely része (pl.: nyíljon ki egy ajtó). Ez azért hatásos (az előadó szerint), mert nemcsak az adott dolog részeit kell tanulmányozni az összerakáshoz, hanem a mozgását is, amit le kell programozni. Nem beszélve arról, hogy közben a folyamatábrákkal is megismertették őket a mozgás modellezéséhez, és a SCRATCH sem egy bonyolult program, könnyen össze lehet vele dobni egy programot a kisebbeknek is. A végére még megkaptuk a 15 órás foglalkozás tanmenetét (hurrá! 🙂 ), meg a közben írt tesztekből egy példát (természetesen a fő végkifejlet a készített mű bemutatása volt, előadás formájában). A hatás elemzése sem maradhatott ki, láttunk diagramot arról, hogy a kezdetben írt felméréshez képest mennyivel jobb eredmény született a végén, azaz mennyivel jobban értették meg a programozás mechanizmusát a diákok.

Az utolsó előadás is robotokkal kapcsolatos volt, így maradt sok ismerős, mert amit előtte hallottunk, az nagyon meggyőző volt, így kíváncsian vártuk a következőt. Jó nagyot csalódtunk kollektíven, mert irtózatosan unalmas lett, pláne az előzőhöz képest. Bár elvileg az a szabály, hogy figyelni kéne (meg a végén kérdezni), olyan untató stílusban ment az előadás, hogy nem csodálkoztam volna, ha az egész terem horkolni kezd. Rásandítottam a többiekre is, bizony sűrűm csukódtak le a szemek és indultak el a fejek lefelé… De ebből is leszűrtem a tanulságot: lehet bármilyen érdekes egy előadás tartalma, ha rosszul adják elő, semmi nem marad meg belőle (maximum az, hogy jaj, de unalmas volt ez az előadás – és bizony erről nekem is csak ez maradt meg). És akkor itt a vége a szakmázásnak…

Az előadások után a labor kínai szekciójával elindultunk a B épület felé (az előadások az A-ban voltak), és mivel mindenki ebédelni akart, gondoltam addig még maradok velük, és csak utána vetem bele magam az akihabarai fergetegbe. Az épület bejáratánál bele is futottunk Nishimura-sanba és Fukushima-sanba, akik már láthatóan hosszabb ideje ültek ott (szerencséjükre kihagyták azt az utolsó előadást, amin mi maradtunk), majd nem sokkal később Shimomura-sensei is felénk tartott. Megbeszéltük, hogy akkor elmegyünk együtt ebédelni, ők pedig visszajönnek, én meg lelépek (természetesen ezt már előre megbeszéltem a proffal). Amíg a többiek keresték a maradék ismerőst ebéd ügyben, addig én kivettem a csomagom a megőrzőből, és elindultunk kajálni. Megint a nagy bevásárlós épület legtetején (azt hiszem a 7. emeleten) lyukadtunk ki a drága éttermeknél (jött a prof is, szóval számítottam a drágább ebédre), de szerencsére nem a tegnapi helyre mentünk, ezúttal egy japánosabb helyet szúrtak ki evés céljából (kicsit olcsóbb is volt). Mivel a kínaiak leszakadtak ismét, négyen maradtunk.

Szerettem volna jóllakni, hogy ne kelljen az időt Akihabarában evésre pazarolnom, ezért valami kifejezetten laktatót kerestem az étlapon (amiben jó sok kanji is akadt). Udon (a japán ramen, azaz leves sok feltéttel és jó vastag tésztával) is jó lett volna, a curryn is gondolkoztam, aztán megtaláltam a legjobb megoldást: marhahúsos currys udon. 🙂 Egy dolgot felejtettem el: a vajszínű kosztümömben voltam, és a currys udon sötétbarna, valamint mindig akkor eszem le magam, amikor világosban vagyok. Igyekeztem odafigyelni erre, de hiába: nem tudtam kivédeni a curry támadását, miközben szívtam fel a tésztát… Naná, hogy rám fröccsent közben… Még jó, hogy nem volt(ak) annyira látványos(ak) a kis pötty(ök).

Ebéd után elbúcsúztam a többiektől, és míg ők elindultak visszafelé, én becéloztam a mosdót átöltözni. Elvégre ki megy kosztümben Akihabarába?? Kényelmes ruhában még körbejártam az épületet, hátha látok valami érdekeset, és az egyik szinten találtam is egy csomó makettet, amit körbe lehetett járni. Nagyon részletesen kidolgozott utcaképek voltak, de nem találtam semmi kiírást arról, hogy miért is kerültek ezek ide. Azért jól körbenéztem őket (fényképezőgéppel is), mert nagyon tetszettek, ráadásul alapból szeretem a maketteket.

Akihabara felé Shinjukuben kellett átszállni, viszont ez nem jelentett gondot, mert januárban már jártam ezen az állomáson. Megérkezve arra gondoltam, hogy nem akarom magam után húzni a kézipoggyászos táskát, először keresek tárolót (előzőleg láttam, hogy van, de hol?), amit adott pénz bedobásával be lehet zárni (maradok az angol névnél, azaz coin locker, a japánok is ezt vették át saját használatra). Az információnál megkérdeztem, merre lehet ilyeneket találni, mire több helyet is mutattak az állomás környékén, mert mondták, hogy nehéz üreset találni (pláne délután). Ahova először mentem, tényleg nem is volt használható, de aztán némi kóborlás után találtam egyet, amire még nem csaptak le – én megtettem helyettük.

A keresés közben találtam egy kiállítóterem-szerűséget az egyik aluljáróban, ezt visszafelé jobban megnéztem. Mecha (robot) modellek voltak kirakva, főként a Gaogaigar és Maizinger (anime)sorozatokból, és bár egyiket sem néztem, azt tudom róluk, hogy nagyon nem mostanában készültek. De hogy miért pont ezek kerültek ott bemutatásra, arról semmilyen információt nem találtam.

Ezek után elhagytam az állomás területét, és mivel most nem Ianával jöttem, meg akartam nézni mindent, ami kimaradt akkor. Az Anime Centerrel kezdtem, amiben kicsit csalódtam, mert azt hittem, nagyobb (ha már „center” a neve). A terem nagyságú helyiség ketté volt osztva, az egyik oldalon le lehetett ülni, valamint volt néhány vásárfia, amikből lehetett válogatni, de nem túl sok minden. A másik oldalon pedig paravánokon kiállított képek, valamint TV-k, amikben különböző animék promo videói mentek. A fő téma épp az Arslan Senki volt, ennek a két openingje és két endingje szólt folyamatosan egymás után (mintha nem lenne elég a Lapis Lazuliból a menzás boltban -.-”), a paravánokon pedig ebből a sorozatból voltak képek kirakva. Ami érdekesebb volt, az a paravánok alatti vitrin, ahol a szereplőkről a designer által rajzolt képeket lehetett megtekinteni (vonalrajz formában). Mivel jóval több dologra számítottam, gyorsan körbenéztem, és elindultam lefelé az óriási épületben.

Lent találtam egy animés boltot, ahol szintén végigfutottam a kínálaton, de mivel nem találtam semmi érdekeset, csak egy térképet hoztam el, amivel könnyebben eligazodhattam Akihabara utcáin. Nem messze innen egy bolhapiac várta a nézelődőket (meg a vevőket), és tényleg szinte minden volt, ami animével vagy játékkal kapcsolatos. A látogatásomnak két célja volt: az egyik, hogy felderítsem a figura árakat, mert tesómnak akartam venni szülinapjára egy nagyobb méretű Sabert, és emlékeztem, hogy előzőleg találtunk egy olcsóbb boltot, de már nem tudtam, merre. A másik dolog pedig a mangabeszerzés, mert olyan köteteket akartam megvenni, amik nem jelentek meg angolul, de csak mértékkel, hogy majd haza is tudjam vinni ezeket (elsősorban a Majin Tantei Nougami Neuro és a Needless szerepelt a beszerzendő listán).

Miután nagyjából feltérképeztem a lelőhelyeket és az árakat, célba vettem az itteni neko cafét (azaz macska kávézót), mert mindenképpen meg akartam látogatni legalább egyet, amíg Japánban vagyok, és mivel korábban utánanéztem, tudtam, hogy van is a közelben egy (jó, tudom, hogy aki Akihabarába megy, az inkább maid caféba néz be, de engem a macskák jobban érdekelnek 😛 ). Bár a bejárat kicsi volt, és nem különösebben feltűnő messziről, a rajta lévő díszítés viszont segített megtalálni (azért kétszer még így is elmentem mellette, mert nem néztem a kiírást). 🙂

Az ajtót elhúzva egy kis előtérbe kerültem (ahol két ember már nem igazán fért volna el egymás mellett), aminek a másik oldala is le volt zárva, nehogy a vendéget szórakoztató „személyzet” megszökjön. Balra egy kis ablakos rész volt, mintha jegyet vennék valahol, ott mondták, hogy épp telt ház van, de ha szeretnék jönni, akkor most bejelentkezhetek időpontra, és akkor fenntartják nekem a helyet. Hatra kértem időpontot, mert úgyis csak fél órát tudok maradni (ez a minimum 500 yenért), mivel a vásárlást csak macskázás után akartam megejteni (és a legtovább nyitva tartó üzletek is 8-kor zárnak). Ekkor még csak fél 5 múlt, úgyhogy arra gondoltam, addig megnézem a közeli Kanda Szentélyt, az előző alkalommal úgysem sikerült, mert Iana nem rajong a „vallásos helyekért”, a neko café pedig úgyis a szentélyhez vezető útkereszteződéstől van 2 percnyire.

Jobban körbejárva a szentélyt találtam néznivalót bőven a tipikus japán stílusban készült épületek mellett is, sőt még fagyiárus is volt. Most nem csak az omikujiknek (jóslat) volt kirakva felkötőhely, hanem egy szív alakú verzió is volt a táblára írt kívánságoknak. Ha február lett volna, akkor arra gondolok, hogy biztos a Valentin-nap miatt rakták ki, de így szeptember vége felé nem tudtam mire tippelni (újévkor tuti nem volt itt). Volt egy másik „sima” részleg is a tábláknak, és mivel ez a szentély két olyan istennek is „helyet ad”, akik tagjai a szerencse hét istenének (Daikokuten és Ebisu), azért rengeteg féle omamorit (amulettet) lehet kapni. Ami ennek a helynek az úgymond specialitása, az az omamori az elektronikai eszközöknek (nehogy már csak a kocsikat lehessen megáldatni 😀 ), amik kifejezetten az ilyen dolgokat érő károktól védi meg azokat. Plusz találtam olyan omamorit is, ami kifejezetten háziállatok védelmére készült.

Kiszúrtam egy szép nagy táblát is, amin az volt rajta, hogy kiknek (melyik évben születetteknek) lesz szerencsétlen ez az év. Naná, hogy én is benne vagyok azok között, akiknek idén nem lesz szerencséjük. Bár mivel itt vagyok Japánban, nem érzem ezt annyira pechesnek. Emellett találtam még egy szintén jóslatkérő automatát, amelyben egy kis „oroszlánbábu” (ami inkább sárkánynak néz ki) ropta a shishimait (azaz szó szerint oroszlántáncot), ami a szerencsehozó rituálék sorát bővíti. Ha már azt írták, nem szerencsés ez az évem, akkor már kellett vennem egy omikujit (jóslat), mert ha az is azt írja, hogy kerül a mázli, akkor fel lehet kötni a gyűjtőhelyre, hogy ne váljon valóra (ha meg jót ír, azért kell felkötni, hogy valóra váljon). 😀 Bár kanjit egyedül olvasni kicsit nehéz volt, viszont a mobilon van szótár. 🙂

Beszereztem még egy elektronikai eszközös és egy háziállatos omamorit (infósnak nem árt az előbbi), majd még vettem egy fagyit is, aztán elindultam lefelé, mert lassan elérkezett a 6 óra, amikor ugye jelenésem van a neko caféban. Mivel volt időpontom, be tudtam menni, de még mindig teltház volt, mert az előttem épp arra tévedőket küldtek el a „portás”, hogy egyelőre nincs hely. Mikor bejutottam, elmondták a szabályokat, és egyből mennem kellett kezet mosni fertőtlenítővel, nehogy valami kórt bevigyek a cicusoknak. Kötelező volt egy italt rendelni (jó pénzforrás nekik 😀 ), illetve lehetett macskakaját kapni, amit oda lehetett adni az éhes cicusoknak (hogy felgyorsítható legyen a barátkozás 🙂 ). Volt vagy 12 macska (de nem volt köztük 2 egyforma), rengeteg mászórész nekik, és sok játék, amit a vendégek is használhattak, ha a cicákat meg akarták mozgatni – viszont az egész helyiség összességében kicsit kicsinek tűnt.

Kértem egy almás teát, naná, hogy azt is macskás bögrében kaptam, ahol még a bögre fülén is egy macska „ült”. 😀 Macska-ropogtatni valót is vettem, hátha úgy könnyeben odaférek az épp nem elfoglalt cicusokhoz (ez a trükk be is jött). Volt egy main coon, amit ott helyben el is kereszteltem magamban Tigrisnek (persze nem ez volt a neve), mert azt a mérete miatt nehezen bírtam volna szimplán csak macskának bekategorizálni. Szinte mindenféle színű és mintájú cicóra volt példa, így találtam egy Béla-utánzatot is, csak itt épp Miii-chan néven futott (és kétszer akkora volt, mint Béla, pedig az nagy szó 😀 ). Bár igyekeztem kiélni macskázós hajlamaimat, a fél óra nagyon gyorsan elment. Szívem szerint maradtam volna, de még volt beszerezni valóm. Kicsit beszélgettem azzal a nővel is, akinél az időpontot foglaltam (nagyon örült, hogy japánul kérdeztem a cicekről), majd az idő letelte után még a kijárat előtt a kezembe nyomott a házigazda egy ruhatisztító hengert, hogy „szőrtelenítsem” magam (a macskázás mellékhatása), illetve egy cafés névjegykártyát. 🙂

Gyorsan végigloholtam a kiszemelt vásárlós helyeket, megvettem a mangákat, de hiába kerestem az előző látogatáskor talált olcsó figurás boltot, nem találtam. Azért beszereztem tesóm ajándékát is (bár a korábban látottnál drágábban), illetve az egyik boltban felpróbáltam egy miko (papnő) ruhát (gondoltam jó lenne conra radom cosplaynek), de ismét meg kellett állapítanom, hogy a japán méretek nem európai (vagy legalábbis nem az én) méretemre vannak szabva, még a nagyobbak sem. Útközben a CD boltokból a Charlotte openingje zengett, ami a napokban jelenhetett meg. Nem is kell jobb reklám ennél. 🙂

Mire mindezzel megvoltam, már zártak is a boltok, úgyhogy bevetődtem az előző alkalommal talált kávézóba eltölteni az időt (bár alig volt hely, elég sokan voltak) egy isteni latte-vel és egy szelet barackos sütivel, ami mellé fagyi is járt. Nem siettem a fogyasztással, mivel bőven volt időm (és itt mosdószünetet is tudtam tartani), majd az állomás felé vettem az utam, hogy benézzek az itteni Book-Offba (nagyon olcsó (second hand) bolt, ahol többnyire mangákat szoktam venni kemény 100 yenért). Közben a Gundam Café mellett mentem el, és fogtam a fejem, hogy mennyi eszem van, mert ide kellett volna bejönnöm a sima kávézó helyett, de már nem volt idő korrigálni a hibám, mivel még a táskámat is elő kellett kaparnom a megőrzőből, ami nem volt túl közel a metrólejárathoz.

Kicsit korábban értem vissza Ikebukuroba, mert gondoltam, hogy kell némi idő arra, hogy megtaláljam a buszmegállót. Az érkezéshez képest az ellenkező oldalon keresgéltem, de sehol nem láttam kiírást a buszcégtől, akiktől a jegyet vettem. Kétségbeesésemben átmentem oda, ahova érkeztem, és ott találtam egy táblát, hogy pár méterrel arrébb van egy információs hely, gondoltam megkérdezem ott, nem vesztek vele semmit. Kb. 50 méterre volt a várakozó hellyel ellátott információs rész, és meg is tudták nekem mondani, hogy a buszom ugyanonnan megy, ahol leszálltam róla előző nap reggel (kicsit fura, de ők tudják). Olyannyira örültem, hogy megtaláltam a buszmegállót, hogy ki is mentem oda várakozni, de hamar eszembe jutott, hogy a 7 órás buszút előtt még kéne egy mosdószünet, úgyhogy újfent visszacaplattam az információs helyiséghez.

Épp előttem vágódott be egy csaj a mosdóba, ami nem lett volna gond, ha nem lett volna bent több mint 10 percet. Már kezdtem aggódni, hogy a busz előbb megérkezik, mint ahogy ő kijön. De nagy nehezen ki méltóztatott jönni, és akkor jöttem rá, hogy ő csak azért dekkolt bent 10 percet, hogy sminkeljen. Na ezen jól feltoltam az agyam. Az a szerencséje, hogy még sorra kerültem indulás előtt. A várakozós helyen mindig bemondták, hogy melyik buszra váróknak kell kimenni a megállóhoz, még sikerült szereznem az automatából egy kis innivalót is az útra, mielőtt a mi buszunkhoz szólították volna az utasokat.

A busz időben jött (nem úgy, mint otthon), a csomagra kaptunk sorszámot, és azt is megkérdezték, hol szállunk le, mert aszerint pakolták beljebb vagy kijjebb a táskákat. Az első ajtónál pedig leellenőrizték a jegyünket, valamint elmondták, hova kell ülnünk pontosan (ez a jegyen is rajta volt). Most első sorba kerültem, itt kicsit kevesebb hely volt a lábnak (de még így is több, mint az otthoni buszokon), ennek ellenére még így is kényelmesen el lehetett férni (volt lábtartó is). Éjfélkor még megálltunk egy szünetre, ekkor néztem szuvenírt, mert Natalie megy lassan haza, és akarok neki búcsúajándékot. Itt csak a desszertek között válogattam, majd végül vettem egy nyulas-holdas édességet, ha már itt úgyis nyuszi van a Holdon, és erről Natalieval is beszéltünk korábban… 🙂 Ezek után már csak annyi erőm maradt, hogy elaludjak. 🙂

Végül pedig a nap képekben:

Leea névjegye

Munkaidőben a középiskolás diákokat próbálom informatikából további ismeretek megszerzésére ösztönözni, míg a fennmaradó időben a Japán kultúra felé fordulva animéket nézek, mangát olvasok, esetleg (japán dalokból) karaoket szerkesztek.
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s