Kirándulás Isébe, tűzijátéknézéssel

Fél 8-kor kellett kelnem ahhoz, hogy időben elkészüljek, és elpakoljak mindent, amit lefekvés előtt végiggondoltam. Ebből a kaján kívül a pulcsi volt a legfontosabb, mert oké, hogy napközben meleg van, de estefelé már lehűl annyira a levegő, hogy egy vékony felső ne legyen elég. Épp a biciklimet kezdtem el kihalászni a többi közül, amikor még négyen jelentek meg a koliból, és volt egy olyan érzésem, hogy ugyanoda tartunk. Rá is kérdeztem, és tényleg ugyanaz volt az úticélunk.

Az állomáshoz érve először beléptem a Lawson-ba, mert bármennyire is elterveztem az összepakolandó cuccokat, csak kihagytam az üdítőt (reggel még félkómás vagyok általában), ezért beugrottam venni, majd lepakoltam a biciklit a tárolóban (ma nem kellett fizetni). Megvettem a 700 yenes vonatjegyet, majd a peronra érve láttam, hogy jó sok ismerős arc van, többek között Karen is jön velünk (legalább lesz kivel beszélgetnem). A vonatra felszállva beszélgettünk és megreggeliztem, majd Matsusakában át kellett szállni. Ekkor vettem észre, hogy nincs meg a jegyem. Kezdtem előre leizzadni, hogy fogok kijutni az állomásról, de mivel itt csak átszállni kellett, még aggódhattam ezen egy darabig.

A megbeszélt Isuzugawa állomáson már eléggé ideges voltam, majd a kapuk helyett egyből az állomásőrhöz mentem, hogy egyből a lényegre térjek. A várttal ellentétben nem kaptam semmilyen lekezelő pillantást, vagy megjegyzést, csak megkérdezte az őr, hogy a többiekkel jöttem-e (elég nagy mennyiségben szálltunk le, vagy húszan), mire mondtam, hogy igen. Ezen kívül még kérdezte, hogy honnan jöttem, és mennyi volt a jegy, majd miután válaszoltam kiengedett, de azért hozzátette, hogy máskor jobban figyeljek. 🙂 Ezek után tuti, hogy figyelni fogok (legalábbis egy darabig 🙂 ), mivel még egyszer nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. Most mondanám, hogy miért nem lehet ezt otthon is így csinálni, de sajnos tudom, hogy az emberek hozzáállása otthon eléggé más… Bár azért nem kéne mindenkit csalóként kezelni az otthoni jegyellenőröknek…

Az állomásról kiáramló tömegben felfedeztem Kou-sant és Natalie-t is, úgyhogy pláne megnyugodtam, hogy lesz kivel beszélgetni napközben. A bejáratnál egy pasi állt, és elnézve a tömeges „kitörésünket” megkérdezte, hogy mi lennénk-e a külföldi diákok, akik a tűzijátékra jöttek. Kórusban válaszoltunk, majd az állomás melletti tárolószerűséghez mentünk, ahol a többi szervező már várt ránk, és itt kellett befizetni a részvételi díjat, valamint kaptunk nyakba akasztható névtáblát (amire persze nekünk kellett ráírni a nevet), majd húzni kellett egy papírt, ami alapján csoportokba lettünk rendezve… Ennyit a beszélgetőpartnerekről – gondoltam.

Mivel az A betűt húztam, igyekeztem megtalálni a csoportomat, amiben Kou-san is benne volt, tehát nem leszek teljesen egyedül. Bár elvileg 10-től indultunk volna felderíteni a terepet, az adott időben még két diákra vártunk, akik csak 15 perc késéssel érkeztek meg. (Gondoltam is arra, hogy vajon mi lehet a véleménye a szervezőknek, akik japánok, tehát igyekeznek mindenhova előbb odaérni…) Miután megérkezett a két hiányzó, a csoporton belül tartottunk egy gyors bemutatkozókört (név, melyik országból jöttünk), majd elindultunk a buszra, aminek az ára is bele volt kalkulálva az általunk befizetett pénzbe (ezt előre nem tudtuk, csak amikor kérdeztük a csoportvezetőt, hogy mennyi lesz a busz, akkor ő mondta, hogy azt a beszedett pénzből fizetik). Ez olyan…. japános… 😀 Mindenre gondolnak… 🙂

Az első megállónk az Ise Jingu (nagyszentély) Naiku (belső) része volt, a busz elég közel állt meg a bejárathoz (amit a múltkor már láttam, amikor Okada-san errefelé kanyarodott a laboros nyári tábor után). Jó nagy területet fedett le ez a rész, nemhiába ez az egyik legrégibb szentélye Japánnak, és Amaterasu Ookami, azaz a Napistennő számára építették. Mindenesetre az egyszerű toriin és a mögötte lévő hídon átjutva egy nagy parkos részre jutottunk, ahol rengeteg zöld növény pompázott, és miközben körbejártuk, kaptunk egy kis történelmi bemutatót is, amiből sajnos nem sokat hallottam, mert nem tudtam közel jutni a „mesélőhöz”.

Útközben megálltunk a folyónál, aminek a partját régebben a szentélybe való belépés előtti megtisztulásra használták (na nem teljes fürdőzésről van szó, hanem kézmosásról), mi sem hagytuk ki a próbát, ha már arra jártunk – jó hideg volt a víz. Ezek után egy kisebb szentélyhez mentünk a fák között, ahol elmondták, hogy az Ise nagyszentélyben az emberek nem az egyéni kívánságaikat mondják el az isteneknek, hanem a közösségieket, mint például hogy ne legyen háború, vagy ilyesmi. (Ezt speciel mondhatták volna az előtt is, hogy kipróbáltatták velünk a mini szentélyes imát… -.-” ) A meglátogatott kisebb szentély egyébként Takimatsuri no Kaminak lett állítva (ez kis is volt mellé írva egy kis táblára).

Közben persze igyekeztem minél több képet is csinálni, de a hatalmas fák között mászkálva sokszor inkább csak gyönyörködtem a tájban. Nem tudom, hogy csinálják a japánok, de a szentélyek területén mindig olyan nyugodt lesz az ember, lehet a sok zöld növény miatt. Mindenesetre volt akkora fa is, aminek ha körbe akartuk volna fogni a törzsét, akkor 6-7 ember tuti kellett volna hozzá. Azon gondolkoztam, hogy lehet a fa idősebb a szentélynél, bár állítólag ez a rész a 3. században készült (persze azóta átépítették jó párszor, de erre még visszatérek).

Jó negyedóra séta után értünk oda a főrészhez, aminek a lépcsőjén persze készültek fotók, illetve egyébként is sorba kellett állni, ha az imádkozókhoz társulni szerettünk volna. Bár én már előtte megtanultam a helyes sorrendet, a többiek a kis szentélynél sajátíthatták el, hogy lehet kérést tolmácsolni a helyi istenekhez. (Ezt röviden csak kettő-kettő-egynek hívják, mert két meghajlás, két taps, majd a végén (azaz a mondandónk után) 1 meghajlás formában történik.) Külön megemlíteném, hogy „terelők” is voltak a nagy tömeg miatt, azaz irányították azokat, aki még nem került sorra, illetve hogy utána merre menjen az ember, így nem volt keveredés, minden simán ment (lehet ez is japán specialitás, hogy a szentélyekben külön terelésre alkalmaznak nagyobb hangú embereket).

Innen leérve megvártuk, míg a csoportunk összegyűlik, majd elindultunk a pihenő rész felé, ami előtt egy nagyobb tér volt, természetesen sok növénnyel, és még egy tó is akadt, óriási pontyokkal. Itt kaptunk egy kis infót (még) a nagyszentélyről a kísérőktől, amíg a többi csoportra vártunk. Amire emlékszem ebből: Az Ise Jingu azért nagyszentély, mert nem egy, hanem összesen 125 szentélyből áll, mindegyikben más istenség lakozik. Minden szentély más hangulatú, ez az adott istenség jellemétől függ, és persze mindegyik másféle kívánságot hallgat meg, de a fő istenség ugye Amaterasu Ookami. Mivel ilyen sok szentélyből áll, az itt tartott fesztiválok (matsurik) száma eléri a 300-at évente. Ráadásul a 2 nagyobb szentélyt 20 évente újraépítik, hogy ne tűnjön réginek, de arra azért ügyelnek, hogy ugyanolyan legyen az új verzió, mint a régi volt.

Ezek után még kaptunk egy kis magyarázatot arról, mi is a különbség a shinto és a buddhista vallás között nagyvonalakban (a japánok szerint). A shinto vallás szerint mindenben megtalálhatóak az istenek, ebből következik, hogy rengeteg van belőlük (erre mondják, hogy yaoyorozu no kami, azaz 8 millió istenség, de igazából megszámlálhatatlan mennyiségben fordulnak elő), valamint ezen irányzat szerint az emberből is lehet istenség. Ezzel szemben a buddhisták azt tartják, hogy az isten a szívben él. Egyébként is ez a két vallás valahogy összefonódott Japánban, hiszen a shinto vallásúak is buddhista temetést tartanak általában (órán volt erről szó), illetve az sem egyedi, hogy buddhista templomon belül találhatunk shinto istenségnek állított szentélyt.

Ezek után még megcsodáltuk a pontyokat, ittunk vizet (ingyenes) a pihenőházban, ahol képek is voltak a nagyobb fesztiválokról és rítusokról, valamint jól körbenéztünk a szuveníres standoknál, ami szentély révén többnyire omamorikkal volt teli, mindenféle formában. A másik dolog, ami szemet szúrt, hogy japánokon kívül nem nagyon láttunk mást a belső részeken. Erre rá is kérdeztünk a kísérőknél, és ők azt mondták, hogy valóban olykor előfordul néhány turistacsoport, de túlnyomó többségben a japánok járnak ide imádkozni.

Miután visszatértünk a kiindulóponthoz, azaz a bejárat előtti térhez, a következő programpont ismertetését kaptuk meg. A bejárattól jobbra (kifelé jövet) ugyanis egy híres vásárlós utca található, ahol eltölthetünk pár órát körbenézéssel, illetve ebédelőhelyet is találhatunk magunknak a sok étterem között. Megmondták, mikorra jöjjünk vissza, illetve akik ebédelni akartak egyből, azok egy csoportba tömörültek (én is velük mentem), és egy kísérővel együtt kerestek megfelelő helyet.

Már ebédkeresés közben is megállapítottuk, hogy tényleg rengeteg dolog van itt, akár otthon egy piacon, csak itt sokkal nagyobb területen. Ami a legjobban tetszett így elsőre, az a vízre mintásodó esernyő volt. Azaz normál állapotban az ernyő egyszínű (volt vörös és világoslila), de ha víz éri, kis minták rajzolódnak ki rajta (sakura és/vagy nyúl). Jobban mondva kétszínű az ernyő alapból, mert a széle fekete. Ez a vizesen mintásodás nagyon ötletes szerintem (mondhatnám egyedinek is), de a különlegességet meg kell fizetni, mivel az ára nem éppen a 100-as boltban kapható ernyők kategóriája…

Kiszúrtam egy manekinekos posztert (elvégre macska 😀 ), ami szerint a Kurufuku fesztiválra készülnek, ráadásul mától, bár a kísérőnk elmondta, hogy a Kurufuku fesztivál tényleges dátuma 9.29. (ez a befejező nap), de nem csak azon az egy napon van, hanem előtte is pár héten át. A kérdés csak az, hogy pontosan hol. (A név, azaz a kurufuku jelentése kuru – jön, fuku – szerencse, ezért is lehet a manekineko a szimbóluma, elvégre a szerencsét magához integető macskáról van szó. Az időpontja sem véletlen, mert a „ku” lehet kilenc, a „fu” pedig kettő, ebből áll össze a 9-2-9. Trükkös! 🙂 )

A csoportos kajakeresés eredménye az lett, hogy a többség Ise udont (leves vastag tésztával) akart enni, ezért olyan helyet kerestünk, ahol van. Ha már Isében járunk, akkor a helyi specialitást kár lenne kihagyni. A választott evőhely jegyes volt, tehát először a jegyet kellett megvenni egy automatából, majd azt odaadni a készítőknek. (Igaz, az automatával meggyűlt a bajunk, mert külön kellett egy kart elmozdítani a visszajáróért, de mivel alapból nem adott vissza, beletörődtünk (egy 50-es járt vissza, ha jól emlékszem). Persze volt olyan, aki erre rájött, és visszakapta az összes pénzt, amit előtte bennhagytunk. 😀 Utána természetesen elosztottuk…)

Miután megkaptuk a tálcán az udonunkat és szereztünk vizet, ami ingyen jár az ételhez mindenhol, felmentünk az emeletre leülni, mert lent teltház volt. Szerencsére fent nem voltak, így lefoglalhattuk a legnagyobb, 6 személyes asztalt. Elkészültek a kötelező képek, majd nekiláttunk az ebédnek. Az Ise udon elég egyszerű (azaz nincs rajta sok feltét), mindössze egy kis hagyma volt a tésztán, meg egy kevés lé, de így is finom volt. Bár még tudtam volna belőle enni… (Mondjuk azt hiszem, értem, Hanami-sensei miért nem szereti… A többi udonhoz képest túl egyszerű.)

Az evés után szétszéledtünk, de Kamikawa-san (a csoportvezetőnk) megadta a telefonszámát, mivel ő elment az egyetlen muszlim diákkal, akinek kellett egy csendes hely a kötelező imájához, de utána csatlakoznának újra hozzánk, ezért majd hív telefonon. Amíg ők eltűntek, mi tovább nézelődtünk az utcán, és a közepe felé megtaláltuk a Kurufuku fesztiválos részt. Nehéz volt nem észrevenni az út szélén kiállított óriási manekinekot, ráadásul mellette volt még egy kisebb (ami kb. embernagyságú volt).

Mivel Kou-sannal együtt mentem, jött a fényképezés, majd pedig befordulva ebbe az utcába néztük végig a szuveníreket, amiből mindenféle macskás dolog volt. (Kellett is visszafogni magam, hogy ne költsek túl sokat.) Ráadásul nemcsak kész termékek voltak, hanem ott helyben is lehetett különböző méretű macskafigurákat festeni (bár ez inkább a gyerekek lekötésére szolgált). Még csak félig (se) néztünk körbe, amikor megszólalt a telefonom. Az egyszerűség kedvéért azt ajánlottam Kamikawa-sannak, hogy találkozzunk a nagy manekinekonál, azt nehéz lenne szem elől téveszteni.

Miután összeállt a teljes csoport, elindultunk ismét körbenézni a fesztiválos részen, a kisebb utcákba és boltokba is benézve. Mivel nagyon meleg volt, kerestünk fagyist, sikerült is találnunk egy érdekesebbet, ahol még sült édesburgonya (yakiimo) ízesítésű fagyit is lehetett kapni. (Ki is próbáltam, ez is nagyon finom volt. 🙂 ) Utána folytattuk a nézelődést, bár már jobban szétszéledve, ráadásul közben az utcák között felépített kis színpad szerű területen megjelent pár taiko dobos, így az ő előadásukat néztük és hallgattuk. Nem sokkal ezután ismét összegyűlt a csapat, mivel közelgett a megbeszélt idő, amikor újra az Ise Jingu bejáratánál kell lennünk. Bár Kou-san közben eltűnt, reméltük azért a megbeszélt helyre odaér időben (kicsit késett).

Mikor teljes lett a létszám, újra a buszokhoz mentünk, amivel a vasútállomásra tértünk vissza, majd innen vonattal utaztunk át a tűzijátékhoz közelebb lévő helyre. Bár elvileg közelebb volt, azért fél óra séta kellett ahhoz a tűző napon, hogy odaérjünk a folyópartra, ahol még pluszba gyalogoltunk egy csomót, hogy a „jó helyünkre” ülhessünk (ami előre le lett foglalva). Belépőként kaptunk karszalagot is, amin a helyünk betűjele volt rajta. Sajnos még nem ment le a nap, úgyhogy totál szembe kaptuk, aminek én személy szerint nagyon nem örültem. Közben percenként többször néztem, mennyire közelíti már meg a nap a horizontot. (Na és persze szemezgettünk a bódékkal, amit sétálás közben is láttunk, hogy milyen finomságokat lehet(ne) venni.)

Hogy ne unatkozzunk (és hogy levonhassuk a következtetéseket), meg kellett beszélni az élményeinket, összeírni egy papírra ezeket a gondolatokat, majd egy embernek elő kellett adnia. Szerencsére a csoportvezetőnk volt annyira önfeláldozó, hogy bevállalta az előadást. Közben kaptunk a gondolkodáshoz rágcsálnivalókat és mini zselét, majd miután minden csoport elmondta a maga véleményét, megérkezett a vacsora is (el is kerekedett a szemem rendesen). Már nem volt nagy ereje a napnak (szerencsére), kezdett alkonyodni, de kaptunk lámpafényt is a vacsorához. 🙂 (A pulcsira viszont már szükség volt.) 3 óriási tál járt minden csoportnak, amiből 1 onigiris és 1 sushis volt (amiben volt vega és halas változat), valamint egy húsos-rákos-krokettes-zöldséges tál is, sőt még üdítőt is választhattunk. Kész terülj-terülj asztalkám…

Miután jóllaktunk, a körülöttünk lévőkkel beszélgettünk, így szó volt az ugandai nyelvekről és az indonéz iskoláról is. Majd pedig pontban 9-kor elkezdődött a tűzijáték, és tényleg jó helyünk volt: szinte az orrunk előtt rajzolódtak ki a virágok és az egyéb formák. Próbált mindenki képeket csinálni, de mivel a fényképezőknek túl közel voltunk, nem igazán sikerültek. A sok tűzijátékból általában a zenés kísérettel rendelkezők voltak a jobbak (vagyis látványosabbak, azaz kb. minden ötödik), összesen ha jól emlékszem valamivel több mint 60 tűzijátékos műsor volt (azaz 60 különböző cég/személy készített saját tűzijáték-programot a versenyre).

A félidőben eléggé nagy füst gyűlt össze a környékünkön (elvégre mi ültünk a legközelebb), így a bemondó megkért mindenkit, hogy az épp nálunk lévő uchiwával (azaz legyezővel, amit kaptunk a belépéskor) mindenki kezdje el legyezni a füstöt, hogy elmenjen, és közben mondja, hogy „bata-bata”, ami jelen esetben a legyezés hangutánzó szavaként szolgált. Persze legyezni elkezdtünk, de a gyerekeken kívül más nem nagyon mondta, amit kellett volna, így a bemondó közölte, hogy ha nem mondjuk a „bata-batát”, akkor nem fog felszállni a füst. (Lol!) Kis idő múlva a füst tényleg felszállt, de erősen kétlem, hogy a mi erőfeszítésünk miatt. 🙂

A tűzijáték második fele is hasonló volt az elsőhöz, annyi különbséggel, hogy a végén lévő 3-4 mind látványosabb volt az elődeinél, így gondoltuk, hogy a lehetséges dobogósok munkáját látjuk. Ráadásul az utolsónak magyar klasszikus zenei aláfestése volt, de meg nem mondom, mi volt a címe, mert az ének órán összeszedett tudásom már szinte teljesen elkopott. Miután vége lett a több mint 1 órás tűzijátéknak, megindultunk vissza az állomás felé. Itt is volt rengeteg „terelő”, akik vörösen világító botokkal mutatták az irányt az óriási tömegnek. A csoportvezetők is próbáltak láthatóak maradni (elemlámpával a fejük felett), de a tömeg akkora volt, hogy nehéz volt a közelükben maradni. Azért próbálkoztunk.

Végül eljutottunk a vasútra (egy másik úton, mint ahol jöttünk), ahonnan már gyorsvonat csak 1 volt, és az is csak Tsu állomásig ment. De onnan szokott lenni csatlakozás, szóval a következő megállóig, azaz Edobashiig csak eljutunk valahogy. Személlyel nem akartunk menni, mert túl sokáig tart. Valóban volt csatlakozás Tsu állomáson a gyorsvonathoz, így ott átszállva eljutotton a biciklikhez, majd a koliba visszatekerve egyből ki is dőltem…

Vasárnap nem történt túl sok dolog, sokat aludtam (ki kellett pihenni az előző napi kirándulást, és ráadásul az arcom le is égett), illetve befoglaltam a 4-ből 3 mosógépet ismét. Néztem animét, és a konyhában összefutottam Karennel, akivel ismét a takarításról (illetve annak konyhai hiányáról) beszélgettünk.

A kirándulás képekben:

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Beszélgetős nap, némi pénzköltéssel

Pénteken már tradicionálisan későn keltem :), és bár terveztem beérni a laborba (a szokásos) fél 11-re, de beugrottam még a mini boltba hamburgerért, amire mostanában rákattantam, és ott összefutottam Valentine-nel (Franciaországból), és egy kicsit elbeszélgettük az időt, így csak negyed 12-kor értem be a helyemre. Shimomura-sensei már bent volt a szobánkban, és épp Nakahiro-san konferenciára tervezett beszédtervezetét nézte át. Az extra késés miatt elég gyorsan elérkezett az ebédidő, a hamburgerek (általában kettőt veszek, mert egy kevés lenne) elfogyasztása közben ma is otthoni híreket olvastam.

Délután Iséről és a tűzijátékokról beszélgettem Yamamura-sannal (aki ott él), mivel holnap megyünk pont Isébe megnézni a tűzijátékot (amit japánban általában verseny formában rendeznek). Elvileg augusztusban lett volna ez a kirándulás, de akkor sajnos nem jutottam be a 15 diák közé, akik mehetnek (mailben kellett válaszolni, és az első 15 jelentkező mehetett, nekem viszont órám volt akkor), de mivel a kitűzött napon tájfun volt, ezért szeptember 12-re, azaz holnapra halasztották a rendezvényt. Ez azért is jött nekem kapóra, mert szeptemberben szünet van, így egy csomóan hazamentek, azaz felszabadult annyi hely, hogy beférjek a kirándulós csoportba. 🙂

Közben Chouri-san is megérkezett, és hozott szotyit (Kínából küldték neki), amivel minket is megkínált. Én automatikusan elkezdtem enni, de a japán szekció kicsit bizonytalanul méregette a dolgot, míg végül kiderült, hogy nem tudták biztosan, hogyan is kéne enni. (Ezen kicsit meglepődtem.) Ezzel meg is alapozták a következő kibeszélendő témát. Az első, amit megállapítottunk, hogy a szotyi és a számítógép nem túl jó párosítás, mert előbbi lefoglalja a kezet, így közben nem nagyon (vagyis inkább nagyon nem) haladunk a gépes teendőkkel. Ha már így „mentesültünk” a munka alól, tovább beszélgettünk arról, hogy milyen nehézségei vannak az előadástartásnak (japánul, az itteni „szabályok” szerint).

Miután elfogyott a szotyi, mindenki a gépes dolgaira kezdett koncentrálni, én blogot írtam, de közben elkapott az álmosság, és hogy felébredjek (legalább valamennyire), 6-kor átléptem még a cukrászdába, mivel most nem felejtettem el felírni a weblapom címét egy cetlire, és így oda tudtam adni Ichimiya-sannak (az eladónőnek). Már többször ígértem előtte, hogy megmutatom a Magyarország-bemutató oldalam, csak állandóan kiment a fejemből, hogy a címet fel is kéne hozzá írni. Egy kicsit még visszamentem a laborba, majd elindultam a koli felé lepakolni, mivel még vásárlást is terveztem a másnapi kirándulás előtt. (Igaz, a sütit megint sikerült a laboros hűtőben hagynom, úgyhogy vissza kellett érte mennem…)

A koliban csak a laptopomat dobtam le, és már indultam is, először az állomás felé, ahol a Lawson-ban kifizettem a buszjegyemet a fővárosba és vissza. Továbbra is nagyon bírom, hogy ehhez elég egy automatában pár gombot megnyomni, és már mehetek is (a kapott blokkszerűséggel) a pénztárhoz fizetni, ahol a jegyet is egyből kinyomtatják. Errefelé tényleg tudják, mi az a kényelem. Miután a jegyvételt letudtam, elindultam az AEON-ba, hogy bevásároljak. Elsősorban a kirándulásra vettem péksütiket és üdítőt, de feltöltöttem a gyümölcs-, felvágott- és virslikészletemet is. (Mondjuk a gyümölcs árán még mindig le vagyok döbbenve… Egy darab alma 320 Ft körül van átszámítva…)

Végül fél 9 körül értem vissza a koliba, ahol még többek között elintéztem a szokásos havi utalásokat (NAV és társai), majd egy kicsi pihenés után megvacsoráztam, és kb. összeszedtem (bár többnyire csak gondolatban), mit is kéne vinnem magammal másnap. Igyekeztem időben lefeküdni, de ha tervezi az ember, akkor tuti nem jön össze…

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

A hónap (valószínűleg) leghosszabb napja

Negatív rekordot döntve csak 11-kor mentem be a laborba, pedig most tájfun sem volt. Úgy látszik a nyári meleg elkényelmesíti az embert, meg egyébként is ma van az oktatási találkozó, tehát legalább este 9-ig a laborban vagyok. Shimomura-sensei már a szobánkban volt, és meglepődve láttam, hogy Ma-san is a bent van, pedig elvileg még 2 hétig otthon (mármint Kínában) akart lenni. Rá is kérdeztem, de mondta, hogy csak erre az 1 napra jött vissza, holnap már utazik is haza. (Arra gondoltam, hogy tuti Susono-senseinek kellett valamit aláírnia, amihez ugye személyesen is itt kell lennie, de nem kérdeztem meg, ha már magától nem mondta.)

Bár ebédre vittem magammal péksütiket, mivel szó szerint estig leszek, vacsiért előre elmentem a Suryo boltba. Ha már ott voltam, vettem magamnak jegyzetfüzetet is (majd a 2. félévre), utána pedig visszamentem a laborba ebédelni, ami közben szokás szerint híreket olvastam otthonról. Késő délután a többiek elmentek enni (még a találkozó előtt), én pedig írtam a blogra, valamint megkérdeztem Shimomura-senseit, hogy lesz-e valami papírom a féléves tárgyak eredményeiről, mint ahogy a CIER-es óráknál (a többiek ugyanis most kapták kézhez a „félévijüket”). Sensei azt mondta, hogy nincs külön eredmény az órákról, hanem majd a végén kapok egy oklevélszerűséget, hogy “kutattam” az egyetemen.

Eléggé álmos voltam, úgyhogy kicsit el is szundítottam a gép előtt, főleg hogy még a nap felénél sem jártam. 5 után elmentem a cukrászdába (elvégre csütörtök van), ahol szintén a menekült téma került terítékre, valamint eszembe jutott (sajnos már csak a boltban), hogy nem írtam fel a weblapom címét, amit meg akarok itt is mutatni, mert kíváncsi vagyok, hogy japán szemmel nézve mennyire tűnik érdekesnek és érthetőnek. Talán jövő héten nem felejtem el… Visszafelé összefutottam Nishimura-sannal, aki épp jött a találkozóra, és persze nem úsztam meg a menekültes megjegyzést, csak ő épp arra volt kíváncsi, hogy a magyarok úgy általában véve agresszívak-e, vagy a rugdosás csak kirívó eset volt. (Na szép… Végre hallanak rólunk ennyire messze is, de akkor sem jót…)

Pontban fél 7-kor mindenki bent ült a találkozó helyszínén, ahol hirtelen nyávogást hallottunk. Mivel ez kifejezetten nem megszokott, páran kijöttünk megkeresni a forrást. Én találtam meg szegény cicust, aki a második szintes közös részen, az asztal melletti szék alatt valószínűleg azt kérdezhette macskanyelven, hogy hogyan is tudna innen kijutni (valaki nem figyelt lent, és nyitva hagyta az ajtót). Míg a többiek azon kezdtek el tanakodni, hogy hajtsák ki a pórul járt cicust, én felkaptam, és kivittem. Láthatóan örült annak, hogy kijuthatott. Egyébként az Oktatási Kar épületei környékén bóklászó vörös-fehér macska volt az áldozat. Ezek után már zavartalanul elkezdődhetett a találkozó.

A mai program fő előadói a tokyoi konferenciára készülvén tartottak amolyan próba-előadást, azaz először Nakahiro-san a VOCA-val feltuningolt hátrányos helyzetű gyerekek oktatási lehetőségéről, majd Takahashi-san a hatékony kisiskolás katasztrófa-megelőző óráinak tanulságait foglalta össze (hogy a tsunami riadó esetén tudják az alsósok, hogy hogyan jutnak el a 4 km-re lévő menedékként szolgáló iskolába). Már a korábbi előadásoknál is kiszúrtam Takahashi-san PowerPointját, ami nagyrészt mintaként is tanítható lenne, hogy „igen, így kell prezentációhoz fájlt készíteni”. Végül pedig Kitamura-san a vak gyermekek számára kifejlesztett iránytanulós módszerét mutatta be (persze megint késett, de már megszoktuk 🙂 ). Utóbbi előadás újdonsága volt, hogy már a falra és asztalra helyezett (vízszintes és függőleges) 30-30 részre osztott táblája is működött (előtte voltak vele problémák), és láthattunk videós példát is a használatára.

Természetesen az előadásokhoz köszönet-kártyákat is kellett írni (még mindig angolul írom), amihez a japánul hallottak miatt sűrűn kellett használnom a japán-angol szótárat. Mivel a szótárgépet elfelejtetem elhozni, a mobilba integrált szótárat használtam. Közben Ma-sannal a vizsgajelentkezésről beszélgettünk (mármint a nyelvvizsgásról, amit 30-ig lehet megtenni). Kaptam tőle Kínából hozott édességet is, ami nagyon finom volt. A másik oldalamon Entou-san (azaz a másik Ma-san) ült, nála azt figyeltem, hogyan gépel kínaiul (épp LINE-ozott), elég brutális volt első ránézésre.

A találkozó után visszarendeztük a termet, majd Kitamura-san iskolai élménybeszámolóját hallgattuk arról, hogy egy nem látó gyereknek milyen gondjai akadnak az iskolában, ami a rendesen látóknál fel sem merül. Többek között az osztálytermen belüli közlekedésről (és eltévedésről), a szemetes kiviteléről és a wc-re menési problémákról sztorizott. Tényleg nem is gondolná az ember, hogy milyen, számunkra hétköznapi, megszokott dolog jelenthet gondot egy nem látónak. Ezek után tértem vissza a koliba, de előtte még a mini boltban vettem salátaalapot (zöldségeket) és salátához árult (előre megfőzött) csirkét. A szobába érve kicsit kidőltem, de később felkeltem vacsorázni, ami a megvett salátás cuccok ketchuppal való összekeveréséből rögtönzött csirkés saláta lett.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Tájfun-mellékhatás, azaz vizes kaland

Reggelre (na jó, délelőttre) kelve már eső nem volt, úgyhogy elkezdtem készülődni a szokásos laborba menéshez. Fél 11 körül indultam végül el a koliból de először gyalog, mert a szél még elég nagy volt. Eljutottam egészen a parkolós lépcsőig (ami 1 perc sincs), ahol meglátva az állapotokat visszafordultam a biciklimért, hátha elég lesz. A tegnapi csónakos poén visszaütött, mert a parkolótól kezdődő úton végig, ameddig el lehetett látni, állt a víz. Azt is mondhattam volna, hogy már Tsu városának is van Balatonja, vagy hogy kicsit nagyobb lett az óceán. Pocsolyák eddig is előfordultak, de ebben az esetben a tó megnevezés is helytálló lett volna.

Miután visszaértem biciklivel a parkolós lépcsőhöz, próbáltam mérlegelni, hogy bele merjek-e menni biciklivel, mert néhol eléggé mélynek tűnt, ismervén az eredeti terepviszonyokat. Végül vettem egy nagy levegőt (meg lendületet), és elindultam, mivel a laborba csak be kell menni valahogy. Még jó, hogy biciklivel mentem, mert a mélyebb helyeken legalább bokáig ért volna a víz, ha gyalog vagyok. A másik dolog, amin ledöbbentem, hogy ez a vízmennyiség egészen a mini boltos kereszteződésig tartott, ami azért megvan jó pár száz méter, és az út közepén lévő kis kiemelkedés sem látszott (a víztől). Ennyi vizet még sosem láttam egy helyen (legalábbis esőből származót), ráadásul a bolt előtt újabb kikerülhetetlen (az előzőnél azért kisebb) tóba ütköztem, ami azért volt kellemetlen, mert be kellett mennem a boltba. A cipőm kicsit vizes is lett a pedálozásnak köszönhetően, mert beleért a vízbe, bárhogy is próbáltam elkerülni ez a lehetőséget (ha nem pedálozok, akkor meg megáll a bicikli a víz közepén, az még rosszabb lett volna).

Sikerült azért bejutnom a boltba, ahol a maradék pénzemből ismét hamburgert vettem ebédre, bár megfordult a fejemben, hogy keresek gumicsónakot is… 🙂 Miután beúsztam… azaz be-vízibicikliztem a laborba, tartottam egy kis élménybeszámolót a reggeli úszóedzésről Okada-sannak, mire közölte, hogy Yamamura-san azért nincs a laborban még, mert Ise városa kapta a legtöbb esőt a környéken (lehet, neki tényleg csónak kellett volna?). Ekkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem képet csinálni az új egyetemi tóról, de mivel úgyis van dolgom laboron kívül, gondoltam majd akkor visszamegyek fényképezni.

Mivel mostanában otthon is felgyorsultak az események, először hírolvasással kezdtem, majd miután kiderült, hogy Okada-san már megtartottak az első iPad-es óráját a saját sulijában (a kutatása részeként), így a továbbiakban arról kérdezgettem. Főleg az érdekelt, hogy mit szóltak az ötödikesei az újfajta órához, és mennyi idő alatt szokták meg az iPad kezelését. Természetesen nagyon lelkesek voltak, hogy használhatnak „kütyüt” az órán (itt egyáltalán nem használják óra alatt a telefont sem, teljesen más a hozzáállásuk, mint otthon – és ahogy eddig láttam, szünetben sincs nagy érdeklődés a technikai eszköz használata iránt), és mivel már a Z generációról beszélünk, az iPad megszokása és kezelésének elsajátítása is csak mindössze 2 órát vett igénybe (nekem azért jóval több időbe telt hozzászokni a tablethez, miután megvettem). Az egyetlen dolog, amit Okada-san nem tervezett bele az órájába, az a lefagyás volt, ami miatt sokkal lassabban haladt, mint tervezte (nem mernék rá megesküdni, de mintha Windows-os rendszer lett volna rajtuk – Shimomura-senseitől kölcsönzött “taneszközök” voltak).

Közben szerda kora délután lévén Nakahiro-san is megérkezett, és mivel ő kimaradt a tegnapi beszélgetésből, még egy kör menekültekkel kapcsolatos társalgás következett. Ezek után még megírtam a képeslapokat azoknak, akik tavaly decemberben kimaradtak a papír alapú üdvözlésből (és azóta csak nemrég találtam normális japános képeslapokat), majd átmentem a CIER-épületbe, az Irodába, mert a pénz visszaigényléséhez szükséges adatlapot megpróbáltam előző nap kitölteni, de végül elakadtam, mert eggyel több rubrika volt, mint adat, szóval gondoltam inkább megkérdezem őket, az a legbiztosabb. Illetve azt is, hogy van-e ezzel további teendőm, mert a kanjiolvasás még mindig lassan megy, így sokkal egyszerűbb (illetve a lustaságom is határtalan tud lenni).

Miután megkaptam a megfelelő instrukciókat az Irodában, az egyik aulás asztalhoz ültem le befejezni a papír kitöltését, és megcímezni a borítékot (csak a feladót kellett ráírni, de kanjival, tehát eltartott egy darabig, mivel olvashatóan is kellett írni). Közben az egyik nagy TV-n a CNN adása ment (mint mindig), csak épp ahhoz nem szoktam hozzá, hogy Magyarországról legyen szó benne, pláne hogy a menekült-rugdosós videó volt a hír középpontjában. Kicsit lapítottam is, nehogy épp most kérdezze meg valaki, hogy honnan érkeztem… (Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, Murphy után szabadon.)

A posta előtt gondoltam elkanyarodok a koli felé, és megörökítem az új tavunkat, de legnagyobb meglepetésemre nyomát sem találtam. Alig múlt el du. 2 óra, és eltüntették a teljes vízmennyiséget mindenhonnan! (Azaz alig 4 órán belül.) Oké, hogy sütött a nap, de az önmagában nem elég ahhoz, hogy ekkora vízmenyiség felszívódjon, ezért arra gyanakodtam, hogy szivattyú lehet a dologban, de persze semmi erre utaló jellel nem találkoztam (azon kívül, hogy eltűnt a víz). Ez ismét egy olyan dolog, ami miatt megemelem a kalapom a japánok előtt.

A felesleges kitérő után a postára mentem feladni a visszaigénylős levelet, és ha már ott voltam, vettem ki (egy csomó) pénzt is az ATM-ből, mert ki kéne fizetni lassan a buszokat, amiket lefoglaltam Tokyoba és vissza, az oktatástechnológiai konferencia miatt. Visszafelé beugrottam a Suryo boltba ragasztóért (amit errefelé egyszerűen csak norinak hívnak), amivel a borítékokat le tudom ragasztani, mert rájöttem, hogy az nincs kéznél, a japán borítékokon meg nincs alapból ragasztócsík. (Az már másik kérdés, hogy a postán a toll mellett ragasztó is van kitéve az arra járóknak, de akkor is jobb, ha van egy saját a laborban.) A boltból az itteni aulán (vagyis inkább ebédlőn) keresztül rövidítettem le az utat a labor felé, ahol épp nagyüzemi kimonó-próba (és kölcsönzés) folyt, de nem volt időm megnézni, milyen alkalomból, mert bár szokott ilyen lenni a diplomaosztó előtt, de az márciusban van, nem tudok szeptemberi verzióról, ami egyébként is a tanév közepe (meg az egyetemi nyári szüneté is).

A laborba visszaérve Nakahiro-san még mindig Shimomura-senseire várt, aki még 2 óra előtt jelezte, hogy nagy, azaz 2 órás értekezletre fog menni 2-től. Úgy látszott, hosszabbra sikeredett az értekezlet a tervezettnél, mert amikor eljöttem fél 6-kor, sensei még nem ért vissza. Visszafelé is betértem a mini boltba, immáron vizes akadályok nélkül, mert eszembe jutott, hogy kifogytam az almaléből, de találtam új fajta, tenpurás bentout is. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nem volt rajta majonéz, ezért vettem is egyet kipróbálásra (finom is volt, nemcsak jól nézett ki). Illetve út közben még egy sáskaféleséggel is találkoztam, de mivel sikerült még időben megállnom előtte, bosszúból lefényképeztem.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Tájfun előtt és közben

Ha hétfő, akkor egyébként is mindig később jutok el a laborig, valahogy sosem sikerül a kitűzött időben felkelnem. Ráadásul most előtte a mini boltba is beugrottam a nemrég felfedezett hamburgerért (ebédre) és üdítőért. A laborba érkezvén elkezdtem kipakolni, mint mindig, és ekkor vettem észre, hogy mindent elraktam, csak magát a gépet nem… Na igen, elvégre hétfő van… Mivel gép nélkül nem igazán tudok mit csinálni, ezért kénytelen voltam visszakerekezni érte a koliba. Legalább mondhatom, hogy megvolt a napi testedzés.

Közben bent mindenki azzal volt elfoglalva, hogy másnap újabb tájfun jön (én pedig titkon reméltem, hogy pont úgy jön, hogy ne kelljen bemenni). Ebédkor elfogyasztottam a hamburgereket, majd a blogra írtam, miközben megjelent Shimomura-sensei 20 darab iPad minivel és külön a hozzájuk tartozó tokokkal (amiből először semmit nem láttunk, mert csak 2 nagy doboz érkezett). Okada-san és Yamamura-san kapták azt a feladatot, hogy mindet kicsomagolják, az érintőképernyőre felrakják a fóliát, belerakják a tartókba és megcímkézzék őket, mivel ezek is a Központ iskoláknak kölcsönadható iPad állományát fogják növelni (na meg persze saját órákon is tudják használni). Mivel láthatóan lassan haladtak, felajánlottam a segítségem, és bár a kicsomagolással nem volt gond, amikor a fólia felrakására került sor, attól egy kicsit féltem (hogy majd teli lesz levegőbuborékokkal, és nem látni rendesen a kijelzőt majd ezektől). Igazi kihívás volt, még úgy is, hogy Yamamura-san megmutatta, hogyan lehet ezeket a buborékokat utólag eltüntetni. Hamar megértettem, miért is haladtak olyan lassan, mivel tényleg elég macerás művelet.

Miután mind a 20 iPad elkészült, visszaültem a gép elé folytatni a blogbejegyzést, és legnagyobb sajnálatomra közben eleredt az eső, úgyhogy árgus szemekkel néztem közben az egyik időjárásos oldalt is, ahol kb. percre pontosan írják, mikor milyen mennyiségű csapadék zúdul le, hogy ne ázzak meg annyira. Susono-sensei is megérkezett közben, és mondta, hogy ő másnap nem jön a laborba (de jó neki!), és közben tapasztalhattam, hogy az otthoni hírek immár ide is eljutottak, ugyanis Susono-sensei egyből a menekültes témával nyitott (igaz ide annyira nem jutottak el az akkori negatív vélemények, csak annyi, hogy mekkora probléma lett a hirtelen nagy tömegben érkezők fogadása). Erről beszélgettünk egy kicsit, majd végül levontam a következtetést: mennyivel egyszerűbb lenne, ha most kéne bemutatkoznom, mert eddig szinte senki nem hallott errefelé Magyarországról, most meg egyszerre mindenki tisztában lett vele, hogy ilyen nevű ország is van Európában. 😀 Végül 6 óra körül indultam vissza a koliba, egy csendesebb esős időszakban, így nem áztam el (annyira).

Kedden a szokásos fél 11-kor értem a laborba, még úgy is, hogy előtte ismét mini boltoztam egyet (megint hamburgert vettem). Mivel az eső is nagyobb lett az előző naphoz képest és a szél is jelentősen erősödött, inkább útközben mentem boltba, minthogy délben kelljen kimennem. Az eső úgysem fog elállni. A laborban csak Yamamura-san volt, mivel Okada-sannak a kórházba kellett mennie (a nemrég született gyermeke megint belázasodott reggelre), így csak délután fog jönni. Közben olvastam az otthoni híreket, blogoltam, ebédeltem, majd előkerült a tájfun téma (ha már aktuális), így arról beszélgettünk, akkor már hárman.

Yamamura-san szerint (aki a neten olvasta) ez alkalommal elég nagy esőt jósolnak, ennek örömére elpoénkodtam, hogy akkor másnap majd csónakkal jövünk a laborba. Jót mosolyogtak az ötleten, mivel még egyikünk sem tudta, mennyire fején találtam akkor szöget… Mivel az idő (főleg a szél) egyre rosszabb lett, így mindenki már 4 körül elkezdett hazaszállingózni, én 16:45-ig bírtam, amikor is elkéredzkedtem Shimomura-senseitől, mivel már erősen aggódtam, hogy egyáltalán fel tudok-e még ülni a biciklire (azaz nem fúj-e le róla a szél azon nyomban). Megkaptam az engedélyt a hazatérésre, és sensei azt is hozzátette, hogy másnap délelőtt nem kell bemennem a laborba, ha nagyon gáz lesz az időjárás, mivel órák egyébként sincsenek (neki viszont sajnos be kell jönnie még ha leszakad az ég, akkor is, mivel értekezlete lesz – nem irigylem).

Már elég nagy eső volt, mikor visszamentem a koliba – zuhany helyett is elment volna, annyira eláztam. Kicsit pihentem, majd felkeltem vacsizni, illetve kitöltöttem az egészségügyi járulékos papírt, amit küldtek, ugyanis túlfizetésem van, amit visszaigényelhetek, csak ahhoz kellenek a bankszámla adataim (az adatlaphoz természetesen válaszborítékot is küldtek). Mivel nem ez volt az első ilyen levél, mióta befizettem a nagy összeget is, így arra gondoltam, hogy lehet, az a nagy összeg az egyben befizetés volt, és mivel havonta azóta is fizetem, ezért kapok értesítést túlfizetésről. A levelet anno nem olvastam el, amit mellékeltek a fizetős pakkhoz (mikor megláttam a sok kanjit, passzoltam), de ezek után erősen valószínűsítettem, hogy ez a helyzet. Mindenesetre úgy döntöttem, hogy még az ehavit befizetem, és ha megint jön papír a túlfizetésről, akkor nem fogom tovább fizetni a havi verziót, mert akkor a nagy összeg az egész éves díj volt. Közben pedig hallgathattam az óriási szél és eső hangját, ami néha olyan volt, mintha el akarná fújni az egész kolit.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Vízesésmustra

Reggel sikerült felkelnem a kitűzött 7:30-as időpontban, bár azt nem állítom, hogy teljesen magamnál voltam olyan korán. A készülődés és a pakolás után 8:15-kor indultam el, hogy a megbeszélt időben ott legyek az Edobashi állomás előtt. Útközben az egyetlen lámpás kereszteződésnél láttam a másik oldalon Natalie-t elhúzni, de nem akartam kiabálni, mert szerintem úgysem hallotta volna (túl nagy a kereszteződés). Megpróbáltam utána utolérni, de nagyon gyors volt, csak a Lawson előtt értem be (és csak azért, mert lassított). Pénzt akart kivenni a Lawson-os automatából, de nem sikerült neki, így a szomszédos ATM-mel próbálkozott, ahol végül sikerrel járt.

Gyorsan leraktuk a bicikliket, majd megváltottuk a jegyet, és már sietni is kellett a peronra. Nincs közvetlen vonat az úticélunkig, Ise-Nakagawa állomáson át kellett szállni. Kicsit megijedtem, hogy rossz vonatra szálltunk (csak mentünk a tömeggel a szemközti peronon álló vonatra), amikor ugyanarra indultunk, amerről jöttünk, de aztán más irányba kanyarodott a vonat, így megnyugodtam. Mivel személyvonattal mentünk, egy csomó helyen álltunk sokáig (főleg más vonatokat), de ez bele volt kalkulálva a menetrendbe, mivel a várakozással együtt is időben indult a vonat minden állomásról.

Pontosan érkeztünk meg az Akameguchi megállóba, ahonnan busszal kellett továbbmenni (volt olyan busz, ami a bejárathoz visz). 20 percünk volt még a soros buszig, így Natalie betért az állomás melletti boltba, hogy vegyen fél literes vizet, mert azt hitte, olcsóbb lesz, mint ami a közeli automatában van. Csalódnia kellett, ugyanannyiba került. 🙂 A buszút bizonyos értelemben ijesztő volt, mivel egyre szűkebb utakon haladt a célja felé, néha csodálkoztunk is azon, hogy fér el mellette egyáltalán autó?

A busz végállomása mellett mindjárt a helyi „ninjaképzésre” lehetett jelentkezni, de elnézve a feladatokat inkább passzoltuk a lehetőséget – bár a végén kiállított oklevelet szívesen beszereztem volna. A palánkmászás és a víz feletti kötélen átmenés miatt azonban én passzoltam (a víz nem lenne gond, csak a magasság), Natalie-nak meg alapból nem volt hozzá kedve. Ezért egyből elindultunk felfelé, egészen a vízeséses rész bejáratáig, ahol ninja alakú helyi specialitást lehetett kapni (nem bírtam megjegyezni a nevét), mindenesetre kipróbáltuk: Natalie az almásat, én a burgonyásat.

Ezek után jöhetett a jegyvétel, ahol kaptunk egy pecsétgyűjtős lapot és egy térképet is a bejárandó útvonalról. A pecséteket „rejtő” helyek is be voltak jelölve a térképen, az első mindjárt a bejáratnál volt. A hegymászás előtt még volt egy hüllőkiállítás, ahol többek között láthattuk a helyi kabalaállat pár óriási példányát. Mivel az óriás szalamandráról van szó, aminek ez a környék (volt) az otthona, nem csoda, hogy meglehetősen nagy méretű példányokkal szembesülhettünk. A kiállítás kijáratától már egyenes (és felfelé menő) út haladt az első vízesésig.

Az összes vízesés gyönyörű volt, és az egész út is, akár a hegyi patak mellett mentünk, akár magasabbra kellett felmászni. Bár alapvetően tériszonyos vagyok, a látvány feledtette velem a magasságot. Mindenhol volt egy kövekből kirakott (néhol aszfaltozott) kb. 1 méter széles út, ami (főleg a lépcsőknél) olykor elkeskenyedett, de sehol nem éreztem azt, hogy ez nem lenne biztonságos.

Bár sokat kellett fel-le gyalogolni, voltak nagyobb pihenőhelyek, ahol volt innivaló (automatában), és természetesen mosdó (legalább 6 nyelven kiírva, melyik nem részére, de sajnos magyar felirat nem volt). A hely nevének eredetéről is találtunk leírást, a helyi legenda szerint egy szent ember itt találkozott az egyik istenséggel, aki épp egy bikán „lovagolt” (vagy bikagolt?), és ennek a bikának vörös szeme volt, erről kapta a hely a nevét (az akame jelentés vörös szem). Ráadásul ez a környék a régi Iga része volt, ahol a ninják edzették magukat (ezért is akadt sok ninjás dolog errefelé).

Emellett útközben találtunk még az egyik sziklamélyedésben egy mini szentélyt, ami teli volt dobálva 1 és 5 yenesekkel, de mivel magyarázat nem volt hozzá, nem tudtuk meg, mi a funkciója az adott helynek. Azért mi is otthagytunk egy-egy 5 yenest (ha jól emlékszem). Szorgosan gyűjtöttük a pecséteket is, és gyönyörködtünk a tájban, illetve fényképeztünk. Néha megálltunk jobban megnézni egy-egy növényt, vagy mini vízeséseket, míg végül 2,5 óra után végigértünk az útvonalon. Addigra a lában is (megint) a két-háromszorosára dagadt, ahogy mostanában szokott (de valahogy sosem jutottam el eddig az orvosig, pedig itt nem kéne tartanom tőlük). Bár az is igaz, hogy reggelre mindig visszatér az eredeti formájához.

Bár egy másik úton hazamehettünk volna a kijáratnál, a pecsétből még 1 hiányzott, amit újra a bejáratnál találhattunk meg – a papírunk szerint. Mivel Natalie közben éhes lett, így arra jutottunk, hogy visszamegyünk a kezdőponthoz, pecsételünk, és keresünk valami harapnivalót. Egyébként korábban azt is elhatároztuk, hogy megszámoljuk, tényleg 48 vízesés van-e az útvonalon, de útközben elfelejtettünk számolni (a látványban gyönyörködtünk inkább). Az éhség szárnyakat adott Natalie-nak, 83 perc alatt értünk vissza, bár némileg „lógott is a belünk”. De legalább a lábam útközben visszavette eredeti formáját, amin igencsak meglepődtem, mert az elmúlt kb. 1 hónapban napközben sosem tett ilyet. Lehet csak túl kéne terhelnem?

A (ki/)bejárattól a buszmegálló felé elindulva nézegettük az éttermeket, mindjárt az elsőnél meg is álltunk. Kaptunk helyet az ablak mellett, ami alatt a hegyi patakban, és a kis halaiban gyönyörködhettünk, amíg meg nem érkezett a késői ebédünk. Gyuudont (marhahúsos tál) választottam, inni pedig ramunét (bár csak egyszer próbáltam eddig, de akkor is nagyon ízlett – igaz kibontani most sem sikerült, a pincérnő segített 🙂 (elég speciális az üvege a benne lévő golyóval)), majd végül még egy fagyit is elnyaltunk, mivel nagyon meleg volt. Az étterem előtere szuvenírboltként funkcionált, így ott is körbenéztünk – feltűnően sok volt a szalamandrás (és ninjás) vásárfia.

A többi szuvenírboltot is megvizitáltuk a buszmegálló felé tartva, illetve megakadt a szemünk az egyik bolt előtt árult momiji tenpurán, ami gyakorlatilag momiji (azaz egy bizonyos típusú fa levele), rántva. Nézegettük egy darabig, ki merjük-e próbálni, majd vettünk egy kis adagot, hogy majd közösen leteszteljük. Bár a buszon akartuk megenni, de a kíváncsiságunk győzött: útközben kibontottuk megkóstolni. Meg is lepődtünk, mert meglepően finom volt, ráadásul édes is (főleg a levél).

A buszra várva is azt rágcsáltuk, amikor a megálló melletti étteremből egy macska jött elő, és kifeküdt az út közepére. Persze egyből odamentem simogatni, de mikor visszatértem a megállóba láttam, hogy másnál is népszerű a cicus. Akkor izzadtam csak le, amikor jött a busz, és pont ott kezdett el megfordulni, ahol a cicó pihent, de ekkor megjelent a gazdája, és arrább tessékelte (a macskát hidegen hagyta, hogy tőle nem egészen 1 méterre fordul meg a busz).

Az állomásra érve épp elment a vonat, a következő pedig személy lett, de az is csak fél 5 után (azaz majd fél óránk volt még addig). Viszont a személy csak Nabariig megy, tehát ott is és Ise-Nakagawában is át kell szállni (bár itt nem gond az sem, ha csak 2-3 perc van az átszállásra). Végül 6 után értünk vissza az Edobashi állomásra, onnan visszakerekeztünk a saját kolinkba, ahol nekem már csak arra volt erőm, hogy kidőljek…

Vasárnap az előző napi sok gyaloglás utóhatásaként jó sokáig aludtam, majd késő délután elmentem boltba, amihez nem volt túl sok kedvem, főleg mert esett az eső. Ennek örömére csak a mini boltig jutottam, ahol találtam (a nyugati fogalmak szerint) hamburgert (tesztelésre beszereztem egyet), valamint a fogyóban lévő almalékészletemet töltöttem fel. Plusz másnapra, a laborba is vettem innivalót. A nap további része animézéssel és programozással telt, utóbbi miatt sikerült is megint jó későn (vagy már korán?) lefeküdnöm, mivel közben nem érzékelem az idő múlását. (Közben a hamburgert is megkóstoltam, és finomnak bizonyult.)

Végül pedig a képek, amiket őszintén szólva nagyon nehéz volt kiválasztani a több mint 400 fénykép közül.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Átlagos nyári napok, foglalási problémákkal

A következő nap(okban) semmi különleges nem történt, azaz abszolút az átlagos kategóriába tudnám sorolni. Az immáron nyári szokássá vált fél 11 körül értem a laborba, de előtte még betértem a mini boltba, ahol rárepültem a (japán) kakaós csigára, és fél literes kakaót is vettem, amiről kicsit később kiderült, hogy sokkal finomabb, mint bármelyik kakaó, amit otthon ittam (ezért a későbbiekben többször is rájártam).

Továbbá útközben végre megálltam a könyvtár melletti MEIPL (Mie Environmental & Informational Platform) épületnél (amit tanulós épületnek hívok, mert gyakorlatilag tanulásra kialakított, hűtött/fűtött helyiségekből áll – kivéve a földszinti nagyobb részt, ahol előadásokat szoktak tartani), és végre körbefotóztam az ide kirakott cserepes virágot, mert bár minden nap megcsodáltam, de lusta voltam megállni a képkészítéshez. Pontosabban reggel még annyira nem vagyok ébren, hogy eszembe jusson a kép, délutánra meg már összecsukódik a virág, tehát visszafelé esélytelen vagyok (vagyis velem pont ellentétesen működik a virág 😀 ).

A laborban szokás szerint (nem) telt az idő, többnyire az ébren maradással küszködtem. Amikor kajáért mentem, nagyon meglepődtem, hogy rengeteg ember van a boltban, majdnem annyi, mint a normál suliidőszakban. (Később kiderült, hogy nyílt nap van a középsulisoknak.) A szokásos ebéd közbeni hírolvasás mellett megnéztem a moziműsort (kinéztem magamnak pár mozit, pl.: a Harmonyt és a Shisha no Teikoku-t), és Yamamura-sannal beszélgettem, először az animékről, majd az animés TV-adókról, ami ugye a koliban sajnos nincs. Megtudtam, hogy az 1000 yen/hó-s csomagban lennének az animés adók, de gondolom macerás lenne ezt a koliban megoldani. (Pedig közösen fizetve még olcsóbb lenne, igaz ezzel az lenne a gond, hogy sokan nem néznék, akkor meg minek fizessenek…)

Nakahiro-san érkezése után vele beszélgettem, és próbáltam buszt foglalni a tokyoi oktatástechnológiai találkozóra, de ahol volt még üres hely a buszon, arra az oldalra nem tudtam belépni, mert nem az volt a jelszavam, amire emlékeztem, új jelszót viszont hiába kértem volna, mert Iana e-mail címe lett anno megadva. A másik általam ismert buszfoglalós oldalon pedig aznapra (szept. 20. estére) csak egy busz volt megadva, ami viszont már teli volt. Közben viszont mindenki hamarabb hazament (Shimomura-sensei épp nem volt a laborban), úgyhogy én is cincogtam egyet (azaz előbb leléptem). Útközben beugrottam a mini boltba, és találtam új bentou-t, amit utána le is teszteltem. A koliban az időm nagy része a blogírással ment el.

Pénteken (is) a szokásos programmal kezdődött a nap (hírolvasás-kajabeszerzés-ebédelés), majd Yamamura-san segítségével sikerült olyan oldalt találnom, ahol volt több busz szept. 20. estére (éjjeli buszról van szó), és még hely is akadt rajta, így gyorsan foglaltam is. Igaz visszafelé már teli voltak a buszok, de egyelőre az odajutás volt a sürgősebb. Ráadásul, ami a kényelem szempontjából fontos, nem kell Nagoyáig mennem, hogy felülhessek a buszra, ez a verzió ugyanis megáll a Tsu vasútállomásnál is.

Ezek után jött a következő lépés: hotel keresgélés, lehetőleg olcsón, és a közelben. Nakahiro-san segített, de a környéken már minden hotel foglalt volt arra a napra, amikorra kerestem. Végül 50 percnyire (tömegközlekedéssel) az egyetemtől (ahol a konferenciaszerűséget tartják) sikerült csak helyet találnom, de „gyorsan” lefoglaltam, mert már ott sem volt túl sok üres hely, nehogy az is elfogyjon. Azért annyira nem ment gyorsan a japán űrlapkitöltés, mint szerettem volna. Miután a foglalgatásokkal elment kb. 2 óra, jött Susono-sensei, és kérdezte, miért nézek ki olyan fáradtnak. Mondtam, hogy azért, mert a japánul neten foglalgatás eléggé lefárasztott. Erre jött a válasza, hogy akkor töröljem a hotelfoglalást, mert van hely ott, ahova mindenki (a laborból) menni fog.

Történt ugyanis, hogy Susono-sensei 3 személyre foglalt külön szobát (saját magán kívül Houda-sannak és Entou-sannak is), de Entou-san úgy döntött, hogy inkább Chouri-sannal meg 1 közös szobába, mert úgy olcsóbban jön ki, azaz az egyik szoba felszabadult, ha esetleg szeretnék mindenkivel egy helyre menni. Naná, hogy szerettem volna, mert bár kicsit drágább, mint amit én találtam, de 10 perc sincs onnan gyalog az egyetem, ráadásul ha a többiekkel vagyok egy helyen, akkor talán eltévedni sem fogok, amikor pl. keresem a közös parti színhelyét. Ennek örömére Susono-sensei megmutatta, hogy hol kell törölni a foglalásom (jól el volt rejtve a gomb – plusz a szöveg, hogy ha a foglalás napja előtt lemondom azt, akkor nem kell fizetni), majd telefonon megbeszélte a szobaátszervezést, mivel Entou-san 20-ára is kért szállást, de nekem nincs arra szükségem, mert akkor fogok buszozni. (Utána mutatta sensei a diktafonos hangfelvételt, mert a biztonság kedvéért felvette a telefonbeszélgetést – ha később esetleg valami gond lenne.)

Kicsit fura volt egy kattintással törölni azt, amivel előtte csaknem 1 órát vesződtem… De legalább már szállásom is van… Már csak egy vissza-busz kéne… Natalie közben írt emailt, hogy hétvégén meg akarja nézni az „Akame 48 vízesés” nevű helyet, és kérdezte, elmennék-e vele. Természetesen igent mondtam, mert ez a hely is szerepelt a meg-akarom-nézni listámon. Mivel közben mindenki elkezdett hazaszállingózni, így én is (igen, megint cincogtunk 🙂 ) beálltam a sorba. Ilyen korán nem emlékszem, hogy valaha visszaértem volna a koliba (jóval 5 óra előtt). Útközben ismét a mini boltba ugrottam be, hogy a másnapi kirándulásra vegyek némi ételt és italt.

A koliba érve kidőltem, de mivel még akadt pár dolgom, később felkeltem elintézni azokat. Újra megnéztem a buszos oldalt, ahol foglaltam odafelé helyet, és legnagyobb örömömre visszafelé is felkerült egy újabb busz, amin még volt hely, úgyhogy gyorsan lecsaptam rá. Illetve még Natalieval e-maileztünk egy kört, hogy pontosan mikor és hol találkozunk másnap, és melyik vonattal megyünk. Ezek után igyekeztem aludni, mert elég korai kelésnek számít nálam hétvégén a fél 8…

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Rohangálás és (potya) görögdinnye

Mivel nem vittem túlzásba az alvást, a szeptembert is sikerült (fél) zombi üzemmódban kezdenem. 10 körül értem be a laborba, de egy cseppet sem örültem annak, hogy megint (vagy még mindig) esik az eső. Híreket olvasgattam mondhatni félálomban, de ébresztőnek Yamamura-san hozott szuvenírt (a hétvégén családostól kirándultak), így mindenki kapott egy monakát (azukibab krémmel töltött édesség). Legalábbis Yamamura-san ezt gondolta, de kiderült, hogy kekszesített verzióról van szó. Mindenesetre így is finom volt.

Mivel új hónap kezdődött, ezért ebéd előtt átléptem a CIER-épületbe, hogy az Irodában regisztráljam magam. Meg is lepődtem, hogy a segítő csapat legújabb tagja már emlékszik rám, mivel eddig még csak párszor futottunk össze. Az ő segítségével regeltem (az én diákomon kívül kell hozzá egy ott dolgozó kártyája is), közben pedig a nyárról beszélgettünk. Legalábbis ami eddig eltelt belőle. Innen a Suryo bolt felé vettem az irányt ebédért, de útközben még összefutottam Fukuoka-senseijel és Gaya-sannal (aki nemsokára végleg hazamegy). Sajtkrémes szendvicset vettem ebédre (persze sonka azért van benne 🙂 ), majd átmentem a könyves részbe körbenézni. Ahogy elnéztem a Bakemono no Ko novellát most nagyon reklámozzák (pedig szinte már alig játsszák a mozikban).

Visszatérve Yamamura-sanék hűlt helyét találtam, úgyhogy a hírolvasás mellett zenét is hallgattam (főként, hogy ne aludjak el). Közben éreztem, hogy nem ártana két betűs kitérőt tennem, de a Központban lévő wc-k (már ha lehet így nevezni őket, az én elvárásomtól messze estek) számomra szinte használhatatlanok, úgyhogy ismét csak a CIER-épületben kötöttem ki. Fél órával azután, hogy visszamentem a helyemre jött egy email, hogy át lehet venni a félévi eredményeket a CIER-irodában. Mivel ma még kevésszer voltam ott (-.-”), visszamentem a papíromért, és egyben jelentkeztem a következő szintfelmérős időpontra szeptember végére, ahogy kell. Útban visszafelé azért belenéztem a „bizonyítványomba”, mert a nyelvtanos óra eredménye érdekelt. Ahogy sejtettem eddig, az első dogánál jól elszúrtam, így végül B lett az eredmény (bár az is csoda), a többi pedig AA. Ez a diákélet hátulütője: elég egy rossz dolgozat ahhoz, hogy lehúzza az eredményt, bármilyen jó is a többi.

Még mérgelődtem volna (főként magamra voltam mérges, már az első doga óta), de amikor visszaértem a laborba, már telt ház volt, ráadásul Susono-sensei hozott egy óriási görögdinnyét (a húga kertjéből), és épp azon tanakodtak, kié legyen a suikawari (azaz a felszeletelő) szerep. (A suikawari alapban arra a „módszerre” (vagy inkább játékra?) is utalhat, amikor a dinnyét egy csapással „szeletik” fel. A szeletelő bekötött szemmel közelíti meg a dinnyét, a körülötte állók irányítják szavakkal. A mi esetünkben most nem erről volt szó, csak egy sima felszeletelésről. 🙂 ) Okada-san kapta a megtisztelő feladatot, és most élőben is láthattam, hogy máshogy szeletelnek a japánok dinnyét, mint mi. Mindenki megkapta a maga kis háromszögét, bár még maradt bőven annak is, aki szeretett volna repetázni. 9-en ettünk magunkat degeszre, a professzorokon és a szobánkon (most épp négyen) kívül Chouri-san, Morikawa-san és az árnyéktag (akinek végre megtudtam a nevét is: Kunitani-san) vett részt a rögtönzött dinnyézésben. Közben elmondtam, nálunk hogy néz ki egy dinnyeszelet, és mindenki csodálkozott, hogy az milyen nagy.

Hogy ne csak dinnye legyen, Miura-san (a titkárnő) hozott egy doboz cukrot (amit a tea szertartásnál szoktunk enni), amiből szintén lehetett válogatni. A nyuszi alakú nagyon aranyos volt, azt választottam, de nehezen vettem rá magam, hogy megegyem. 🙂

Miután elfogyott az összes szelet, Yamamura-sanék nekiálltak dolgozni: B2-es méretben nyomtattak ki (versenyre készített) diagramos posztereket. Azaz csak szerettek volna, mert a nyomtató nagyon nem akarta. Végül a nagy fénymásolós gépre irányították a nyomtatni valókat, ezzel sikerült megoldani a problémát. Közben felvetődött az is, hogy kéne előadásos szemináriumi óra azoknak, akik majd prezentációt tartanak a tokyoi konferenciaszerűségen, amit végül a résztvevők egyeztetésével 14-ére raktak. Chouri-san pedig elkérte Shimomura-senseitől a kamerát, hogy felvegye az egyik kísérletét a kutatásához, de csak azzal a feltétellel kapta meg, ha leszedi róla a rajta lévő nyári táboros előadásokat, és kiírja DVD-re. Mivel a nyári táborban volt az első japán nyelvű előadásom, én is igényt tartottam a saját felvételemre – már csak azért is, hogy legyen min szörnyülködnöm. (Egyébként is csak arra emlékszem, hogy annyira remegett a lábam, hogy arra összpontosítottam, ne kelljen arrébb mennem.)

Nakahiro-sannal ketten megfejtettük, hogyan is tudjuk a gépre varázsolni a felvételeket, de utána még át is kellett őket konvertálni normális formátumba, ami bizony nem egy napos munka lesz. Épp csak elkezdtük, mikor Nakahiro-sanék leléptek, Chouri-sannal maradtunk ketten még egy darabig konvertálni, de aztán meguntuk (persze akkor a saját verzióm már a laptopomon pihent). Együtt indultunk visszafelé fél 7-kor (mondhatni korán), amikor már úgy voltunk vele, hogy úgysem fog elállni az eső, arra már nem várunk tovább. Sajnos a fejem megint elkezdett fájni, ezért a szobámba érés után ledőltem egy kicsit, majd mikor javult a helyzet, felkeltem lazítani és blogolni egy kicsit.

A nap, képekben:

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Nyári szünet feelinges hétfő

Mivel az előző nap többnyire csak feküdtem, mondhatom, hogy úgy ahogy kipihentem magam: ennek örömére jóval 10 előtt be is értem a laborba. Azért némi meglepetés már jutott reggelre is: mielőtt elindultam volna, megnéztem az időjárást, hogy mégis mit vegyek fel és hogy vigyek-e magammal esőkabátot. A net szerint meleg, felhős, de esőmentes idő van/lesz délelőtt. Ehhez képest alaposan meglepődtem, amikor kimentem a cipőtartókhoz, és láttam, hogy kint zuhog az eső. (Úgy látszik a netes időjárás-jelentés olyan, mint otthon: nem igazán mérvadó.)

Útközben még beugrottam a mini boltba üdítőért is, majd a laborban ebédig híreket olvastam. Kicsivel dél után Shimomura-senseijel és Yamamura-sannal mentünk el ebédelni a Suryo feletti étterembe, ahol MieDai Curryt (azaz az egyetemi verziót) kértem, ami elég nagy adag volt. 🙂 Nem jöttem rá, mitől kapta az egyetem nevét, olyan volt, mint a többi currys rizs – talán egy fokkal erősebb volt. Közben pedig a közelgő tokyoi oktatási találkozóról (vagyis inkább konferenciaszerűségről) beszélgettünk, illetve szóba kerül a későbbi, toyamai verzió is. Visszaérve tovább társalogtunk Yamamura-sannal, aki rákérdezett, miért eszem olyan sokszor curryt. Mondtam, hogy mert nagyon szeretem, és mivel otthon nincs igazán hasonló étel, kihasználom a lehetőséget. Mondta erre, hogy akkor mindenképpen próbáljam ki a fekete verziót, ami valahol itt a környéken külön specialitás (sajnos nem bírtam megjegyezni a helyet, amit mondott).

Mivel elég csendes volt a labor, megint rámtört az álmosság, amit némi blogírással próbáltam ellensúlyozni (azért közben néha elbóbiskoltam). Ébresztőként nem sokkal később több ismerős tűnt fel a gmail chaten, így az unalmas perceknek is vége szakadt. Végül eljött az idő, hogy visszamenjek a koliba, útközben pedig lefüleltem egy lepkét, és még némi spagettit is beszereztem. A koliban aludtam egy kicsit (elég nyomasztó az állandó eső), majd pedig nekiálltam a soros cikknek. Mivel felcseréltem a munka-alvás sorrendet, így reggelig elvoltam az írással, és közben hallgathattam, hogy hogyan zuhog az eső egész éjjel. 2 óra alvás után kezdem neki az első szeptemberi napomnak, és persze eszembe jutott, hogy otthon ez az évnyitó napja, itt pedig az egyetemi szünet közepe (a normál iskolákban itt is most térnek vissza a nyári szünetről a padba a diákok – csak épp nem évkezdésre).

Koli felé

Útban a koliba sikerült megközelítenem a fényképezőgéppel egy lepkét (ezt a fajtát látom a legtöbbször)

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

A Toba Akvárium felderítése

Reggel fél 5-kor kellett kimásznom az ágyból, ennek örömére még a vonaton is félálomban voltam. Korábban akartam elindulni, hogy ha lesz őr a biciklis bódénál, akkor befizetem a 100-ast, amivel a kempinges hétvége miatt lógtam még, csak azóta nem jártam a környéken. Bár végül meggyőztem Kou-sant, hogy az Edobashi állomásról menjünk, mivel nem tudtam mennyi időt vesz igénybe pénz-pótlás, már 6:15-kor elindultam. Mivel 10 perc alatt odaértem, és 5 perc elég volt letudni az utólagos fizetést, bőven maradt időm 50-ig.

Az idő elütésére a közeli Lawsont szemeltem ki, ahol végül üdítőt és almás péksütit vettem (az italt mindig elfelejtem, de ez eleve nem gáz egy olyan országban, ahol minden sarkon van legalább egy italautomata). Az egyetlen dolog, ami kicsit beárnyékolta az utazás örömét az az volt, hogy megint fájt kicsit a fejem. Még így is maradt bőven időm az állomás előtt várni, majd 50-kor Kou-san is megérkezett. A vonatra felszállás után reggeliztünk (vagyis inkább hajnaliztunk), valamint még egy kis szundikálásra is jutott idő (úgysem ébredtem még fel teljesen).

Toba vasútállomása meglepően kicsi volt, de azért egy óriási kagyló (jó nagy gyönggyel) ott várt ránk, hogy megkezdhessük a fényképezős kört. Ezek után, mivel nem tudtuk melyik kijáratot válasszuk, megkérdeztük a jegybeszedőt (már amikor nem működik a kapu), aki kedvesen elmagyarázta, merre találjuk az „akváriumot”. Kiérve az állomásról találtunk is egy térképet, azon leellenőriztük, hogy a maradék kb. 10 perc sétát megfelelő irányban akarjuk-e megkezdeni. A túloldalon kiszúrtuk egy delfines szökőkutat, tehát át kellett menni még egy kis fényképezéshez. Mivel az óceánpart mellett volt a szökőkút, egyben azt is megnéztük. A part melletti úton sétáltunk végig, közben pedig azt is felfedeztük, hogy itt van a „Mikimoto Gyöngy Sziget” is (az egyik régebbi órán Fukuoka-sensei említette ezt a helyet). Kou-san közölte, hogy a gyöngyök nem érdeklik igazán, és én is csak nemrég láttam gyöngyökkel kapcsolatos dolgokat (a nyári táborban), szóval nem vonzott minket ez a lehetőség annyira, hogy átmenjünk a kis szigetre (persze a belépődíj fizetése után).

Egyébként jellemző a japán városokra, hogy séta közben is lehet „tanulni”, ha a lába elé néz az ember (szó szerint), ugyanis a díszköves burkolatba itt is bele voltak csempészve a képek az adott város (most épp Toba) állatáról, fájáról és virágáról. Plusz voltak egyéb vízi állatok képei is „kőbe vésve”, illetve a korláton is állatfigurás díszítésekkel lehetett találkozni. Az „akvárium” épületét sem volt nehéz megismerni, mivel a falán szintén vízi állatokat lehetett felfedezni. A bejáratnál, némi fényképezés után Kou-san megvette egyben a jegyeket, bár én választhattam, hogy milyen nyelvű tájékoztatót szeretnék. Mivel magyar nem volt 😛 , angolt kértem… Azt azért gyorsabban olvasom. Kaptunk pluszban egy kvízes lapot (amin 5 kérdésre kellett válaszolni, amihez az épületben volt elrejtve segítség (azért volt, amit alapból ki lehetett találni)). A kapott ismertetőn megnéztük az etetési időket és beosztottuk, milyen sorrendben nézzük meg őket, majd mivel még bőven volt időnk az elsőig, elkezdtük felderíteni a terepet.

A bejáratnál mindjárt egy halas képet láthattunk és egy fából faragott macska is helyet kapott itt, előtte egy fa-hallal. Nem nagyon tudtam hova tenni a macskát egy „vizes” helyen, de később kiderült, hogy nem egy random díszről van szó. Több mint 10 részre volt osztva az épület az útmutató alapján, a nézelődést a nagy előtérben kezdtük, ahol már felettünk is egy hatalmas hal (makett) lógott a plafonról. Itt volt egy kisebb szuvenírbolt is, illetve a hatalmas „óceánrészlet”, sok korallal és a környékükön élő halakkal (most láttam pl. először bohóchalat élőben). A fényképezésről hamar lemondtam, mert a halak nagy része olyan gyors volt, hogy csak egy homályos csík maradt meg belőlük. Először a halas, rákos, tengeri csillagos, medúzás és még sosem látott tenger (óceáni) élőlényes termeket néztük meg. (Kicsit olyan volt, mint a régi akváriumos képernyővédő a gépemen, csak itt épp élőben.) Rákokból is akadt az alig láthatótól a méteresig mindenféle, és színben is elég változatosak voltak (a kéken azért meglepődtem). A medúzáknál volt olyan kicsit, hogy az üveg előtt nagyítót is elhelyeztek 🙂 , de élő tengeri sárkányt és csikóhalat is itt láttam először.

Az első látványosság a tengeri vidra etetése volt. Az egyből feltűnt, hogy a fényképezés itt is kihívás lesz, mert az üveg eléggé foltos. Nemsokára megtudtuk, miért. Először is a vidra nagyon jól nevelt volt, becsukta az etetője után az ajtót, amit az (direkt) nyitva hagyott. Minden falattal úszott egyet, illetve néha meg is kellett dolgoznia az ételért azzal, hogy utánozza az etetőt. Az üveg pedig azért lett foltos, mert arra dobálta fel a hal és egyéb élelem egy részét a gondozó, hogy a vidra „felugorjon” érte a vízből. Miután vége lett az etetésnek, gyorsan átrohantunk az épület másik felébe, ahol a fóka show-t kezdték el éppen. Jól meg is dolgoztatták a hatalmas fókát, aki persze a halért cserébe pózolt, átugrott egy hulahopp karikán (persze nem égőn), majd focizott és még zongorázott is. 😀 (Japánoknak Momotaro-s dalt, külföldieknek Twinkle, twinkle little star-t. [Nem tudom a magyar címét.]) Közben próbálkoztam volna a videózással is, de az aksi szólt, hogy felejtsem el, mert merülőben van. (Szerencsére csak a videó volt neki sok, utána még fényképezni tudtam egy darabig.)

A rozmár show-ig volt idő, úgyhogy tovább nézelődtünk, volt még bőven mindenféle élőlény, mivel – az ismertető szerint – nemcsak Japán és környékének vízi és vízközeli állatvilágát mutatja be ez az „akvárium”. Találkozhattam élőben is a Mie Múzeumban csak műanyagból “összerakott” dugonggal, valamint fehér cápa is akadt egy (meg a feje az egyik terem ki- és bejáratánál). Az óriási csigaházak pedig a padló alá kerültek, át lehetett felettük menni (persze ezek már nem élő állatok maradványai voltak).

Végül rábeszéltem Kou-sant, hogy menjünk már végre a „Csoda erdejébe”, ahol a teknősökön és a (főleg mérgező) békákon kívül a fő látványosság a halászmacska (ennek a fajtának a fából faragott verziója állt kint az előtérben). Bár én nagyon kíváncsi voltam a halász cicusra, ő (vagyis ők) egyáltalán nem voltak rám kíváncsiak, ugyanis alig látható helyen sziesztáztak éppen. Azért Kou-sant meggyőztem, hogy jöjjünk majd vissza macsnézőbe később. A kijáratot innen egy függőhídon keresztül lehetett megközelíteni, ami elbizonytalanított a tériszonyom miatt. Azért túléltem, pedig az ott rohangászó kölykök mindent megtettek, hogy leizzadjak (rendesen kilengett a mini híd a rajta rohangálás után). Ezen kívül itt voltak még azok a kis halak is, amik „lerohanják” az ember kezét, amint beleteszi azt a kerti tószerűen kialakított részbe, ahol ezek a halak alapból békésen úszkálgatnak.

A rozmárok egyébként brutális méretűek (és gondolom tömegűek is) voltak, nem irigyeltem a srácot, akinek a hím egyed állandóan csapkodta a lábát (csodálom, hogy nem lett baja). Persze közben folyamatosan tömték őket hallal, hogy csinálják, amit kell, bár az egyikük nem igazán akarta megerőltetni magát. Illetve kezdés előtt mondták, hogy mindent tegyenek el a táskába, mert a rozmárok bármire szívesen lecsapnak, ami a szemük elé kerül. A repertoárban volt harmonikázás, ülés, felülések (omg, még nálam is sportosabbak), illetve a hím röhögésszerű hangja, ami olyan volt, mint egy gonosz emberi nevetés. A közönségből az egyik lányt az a megtiszteltetés érte, hogy kaphatott egy puszit az egyik rozmártól. (Bár előtte felkészítették, hogy nagyon-nagyon halszagú lesz, de simán bírta.) Mivel a rozmár show a pingvines részen volt, így utána itt is körbenéztünk.

Ezek után visszamentünk az éttermes részhez, ahol volt ülőhely, és megettük a magunkkal hozott ebédet. Sajnos a fejem még mindig fájt, de még tűréshatáron belül volt. A péksütis ebéd után visszamentünk a rozmáros részre, mert a következő látványosság a pingvin sétáltatás volt. Már nagyon hozzászokhattak ezek az állatok a sétához, mert szépen, csoportosan haladtak végig a kijelölt (vagyis látogatók által körbeült) úton. Innen visszafelé menet felfedeztünk egy kis termet, ahol a nagyon apró termetű vízi lényeket lehetett megcsodálni. A legtöbbről nem is tudtam, hogy létezik…

A teremből kifelé jövet a madaras részleg volt megtekinthető, ahol egy pelikán épp kiszabadulhatott a ketrecből, cserébe viszont el kellett tűrnie, hogy megmutatják, mekkora is a csőrében a „tárolóhely”. Röviden: óriási. :) A fókaetetés végét csíptük még el, bár már tényleg csak az utolsó pillanatokat, illetve bent lehetett fotót készíttetni, amit ki is próbáltunk, de amikor közölték, hogy a normál képért fizetni kell (és nem is keveset), akkor inkább lemondtunk a lehetőségről. Közben elhaladtunk a gyerekeknek kialakított játszórész (vagyis inkább alkotósarok) mellett, majd tovább nézelődtünk az eddig kimaradt termekben. Itt láttam először kapibarát is (a magyar neve vízdisznó), eddig mindig csak animékben bukkant elő (ez az az állat, amitől még Neuro is tart 🙂 ). Persze meg is kellett örökíteni ezt a pillanatot.

Találtunk még egy kiállítós részt, ahol rákpáncélok és különböző vízi élőlények csontvázait lehetett megszemlélni (a pingvin csontváz volt szerintem a legérdekesebb). Itt ellenőrizték a kvízválaszokat is, ami ha hibátlan volt, kaptunk egy matricát (természetesen az „akvárium” terültén látható valamelyik állattal). Miután bezsebeltük a matricákat Kou-sannal, elindultunk újra a macskák felé. Útközben belefutottunk még egy szuvenír boltba, illetve egy kagylókiállításos részbe is, ami nemcsak az óriási verziók miatt volt érdekes, hanem azért is, mert itt láttam először színes (zöldes) kagylót. (Japánul tudóknak megjegyzés: Az itteni boltban voltak jó japán nyelvi poénos képeslapok, amik közül a legjobban a „genki” feliratos tetszett, alatta egy kagylórajzzal… azaz „genki kai”? Ez kiütött… mindkettőnket. :) Már bánom, hogy nem vettem meg.)

Mire visszaértünk a “Csodák erdejébe”, az egyik cicus már felkelt, bár most is ügyelt arra, hogy nehéz legyen fényképezni: egy hátrébb lévő részen tisztálkodott, így az üvegről visszaverődő fény miatt a képen nem túl sok látszik belőle (azért Kou-sannak sikerült egy majdnem jó képet ellőnie). Egyébként a fényképezőm is itt adta meg magát, úgyhogy váltottam telefonra. Bosszúból a macskás falrajz és poszter részen csináltattam képet magamról és a lefényképezhetetlen halászmacska képéről.

Végül pedig a legnagyobb szuvenírboltban is körülnéztünk, ahol tényleg szinte mindent lehetett kapni, amivel az ott lakókat „reklámozni” lehet. Találtunk térképet is az egyik ilyen boltban, ahol láttuk, hogy nem messze kéne lennie egy várnak is, ezért el is határoztuk, hogy megnézzük, mert akkorra már egyértelművé vált, hogy jóval hamarabb végzünk, mint terveztük. Fél 3 körülre körbenéztünk mindent, és már kimaradt show sem maradt.

El is indultunk a vár felé, bár másik úton, de így is megtaláltunk a megfelelő verziót – nem volt nehéz, csak felfelé kellett menni. Azért a sok lépcsős hegymenet brutális volt. A sok lépcső után normál út vezetett felfelé, közben meg-megálltunk a kilátásban gyönyörködni, majd pedig szembe találtuk magunkat a felirattal, hogy nem mehetünk tovább, mert épp felújítást végeznek. Ennyit a várnézésről. Lefelé menet másik utat választottunk. Mivel bőven volt még időnk, körbenéztünk a boltokban és a piacon is (az állomás közelében). Az állomás túlsó oldalán volt egy kis tér is, aminek a közepén a várostérkép volt kirakva csempeszerű kövekből. Nagyon jól nézett ki, de valahogy nem viszi rá az embert a lélek, hogy rátaposson, úgyhogy lehet kerülgetni.

Az 5 órás vonattal indultunk vissza, egy óra utazás után értünk az Edobashi állomásra, ahol szomorúan vettük tudomásul, hogy esik az eső. Én egyből a koliba bicikliztem vissza (Kou-san még AEON-ozott egyet), majd egyből át is öltöztem, mert folyt belőlem a víz. Utána ki is dőltem, mert a fejem rákapcsolt (még jó, hogy eddig tartotta magát).

A fejfájás miatt a vasárnap meglehetősen eseménytelenül telt, mivel többnyire feküdtem. Amikor épp nem akart szétszakadni a fejem, akkor a kutatásomhoz és cikkhez vadásztam képeket, illetve blogbejegyzést próbáltam írni.

Végül pedig a kirándulás képekben:

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése