Minamigaoka Általános Iskola – fényképpótlás

Ez a bejegyzés a május végi Minamigaoka Általános Iskolában tett látogatásom (és Magyarország bemutatós előadásom) fényképes beszámolója, mivel az akkor készült képeket csak jóval később (szeptember közepén – azaz ahol most az élménybeszámolóval tartok) kaptam meg.

Megjegyzés: A képek a négy különböző hatodik osztályban tartott előadásom közben készültek, illetve az órák után, mikor Lisa-sensei körbevezetett az óriási iskolában (700 fő körüli létszám elsőtől hatodik osztályig).

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Óralátogatás az Idagawa Általános Iskolában

Kivételesen korán keltem reggel, mivel nem akartam lemaradni a sulilátogatási lehetőségről. A labor felé tartva beugrottam a mini boltba üdítőért (és még egy hamburgerre futotta a pénzemből), majd pár perccel 9 előtt érkeztem meg a labor épületébe. Kicsit aggódtam, nehogy elkéssek, de Houda-san is éppen akkor érkezett, Okada-san pedig még nem volt sehol. Ennek örömére mi lettünk az elsők, akik beléphettek a laborba, ami a labor ajtajának kinyitásával is járt. Mire végeztünk a “kulcs-problémával”, Okada-san is befutott, bár pár percet késett. (Ej-ej, hol van ilyenkor a japán pontosság?? 😀 ) Mielőtt elindultunk volna, szóltam neki a videokamera miatt, amit mindjárt el is tett ennek örömére. Indulás előtt még beiktatott Okada-san egy cigiszünetet, majd pedig becéloztuk Kameyama városát.

Alig volt forgalom, így jóval az előtt a városba értünk, mint ahogy azt Okada-san tervezte, ezért az egyik kisboltnál megálltunk elütni az időt (majdnem 20 percet). Még így is 10 perccel 10 előtt értünk oda az Idagawa Általános Iskolához (bár ha szó szerint nézem, akkor a kisiskolához, ami otthon az alsó tagozat lenne), de úgyis kellett az idő, ugyanis az autó leparkolásához már nem igazán volt hely a suli területén. Végül Okada-san félig a bejárati lejtőt használva állította le a kocsiját, mondván, hogy ilyenkor úgysem használják kihajtásra ezt a részt (mögötte már a kapu volt).

Elég nagy volt már maga az épület is, és mint később kiderült 720 gyerek jár ebbe az (alsós) általános suliba, ami ugye itt elsőtől hatodik osztályig értendő. Az igazgatónő épp nem volt a helyén, mert valami testneveléses program volt, és az egész iskola az udvaron tornázott, az igazgatónő vezényletével (az udvaron persze simán elfér a sok gyerek, sőt a teljes udvarnak csak egy kis részét foglalták el, mivel brutálisan nagyok a japán iskolák udvarai). Ennek örömére felmentünk Okada-san kísérleti órájának a színhelyére, és összeraktuk a “technikát”, azaz a Moodle-szerverként működő laptopot üzemeltük be (legalábbis elindítottuk, és összekötöttük a wifi routerrel).

Miután minden a helyén volt az órához (a távolabbi sarokban felállított videokamera is 😀 ), elindultunk lefelé, hogy üdvözöljük az igazgatónőt, aki épp jött be az ajtón. 🙂 A bemutatkozásomkor nem a szokásos reakcióval találkoztam (azaz a hol is van Magyarország kérdéssel), mivel kiderült, hogy már járt Budapesten. Kellemes meglepetés. 🙂 Ezek után már kezdődött is a dupla, „tudomány” megnevezésű óra, ami egyébként magába foglalja a biológiát, a kémiát és a fizikát. Okada-san most biológia órát tartott. Jelen esetben a bordás tök (eltartott egy ideig, mire megtaláltam a magyar nevét) virágát vizsgálták meg a diákok rendhagyó módon: tablettel fényképezve és Moodle-ön megosztva a képeket. Ezen a dupla órán pedig a két fős (vizsgáló)csoportoknak kellett bemutatót tartani a tapasztalataikról.

Az egyes rövid prezentációk után a többi csoportnak kommentálni kellett az előadást a Moodle segítségével. Az volt a lényeg, hogy a hallottakkal kapcsolatban írjanak véleményt (mint például, hogy az elhangzottakból volt-e olyan, amit nem vettek észre, vagy kérdést tehettek fel). A vizsgált növénynél a női és hímvirágok ugyanazon a növényen találhatóak, a megfigyelések nagy része a kétféle virág különbségére terjedt ki (de még a tapintás különbsége is előkerült). Az előadásokat kivetítő előtt kellett csinálnia a diákoknak, és a készített fénykép segítségével (ami ugye a Moodle-ról lett kivetítve) kellett volna mini-prezentációt csinálni, ami nem mindig ment tökéletesen, mert elfelejtettek mutogatni a diákok. Legalábbis eleinte, mert utána hamar rájöttek, hogy hatékonyabb a „mutogatós” prezentálás. Nekem pedig az volt a kihívás, hogy olyan fényképeket csináljak, ahol nem látszik a diákok arca – mivel errefelé ezt így szokás (gondolom az adatvédelmi törvény miatt).

Nem végzett minden csoport a bemutatójával 45 perc alatt, emiatt kifejezetten jól jött Okada-sannak a dupla óra. A szünet mindössze 5 perces volt, miközben az igazgatónő ismét felbukkant, és közben azt is elárulta, hogy Sopronban is járt. (Akikkel eddig beszélgettem, ha jártak is Magyarországon, akkor csak Budapesten.) A szünet gyorsan elment, majd jöhetett a maradék előadás, végül pedig egy feladatlap, aminek már nem jutottak a végére a diákok, így házi feladat lett belőle. (5. osztályosokról van egyébként szó.) Láthatóan élvezték a diákok egyébként az órát, úgy látszik, a tabletes véleményezés nagyon bejött nekik (meg úgy általában a tabletezős óra). Mondjuk a “házi” megoldásnak köszönhetően internet ugye nem volt, de eszükbe sem jutott játékot keresni a tableten. (Azért ez eléggé eltér az otthoni mentalitástól. Bár jobban belegondolva azt is erősen kétlem, hogy ezekben a KLIK-es időkben lenne olyan iskola, ahol taneszközként tabletet tudnának beszerezni az intézmények.)

Az óra után megrohantak a diákok, mivel a láthatóan „gaikokujin” (azaz a nem ázsiai külföldi) eléggé ritka az iskolákban, pláne az, amelyik még japánul is beszél. 🙂 Szóval jöttek a kérdések, hogy honnan ismerem Okada-senseit, és mit kutatunk a laborban (egyébként Houda-san sem úszta meg a kérdéseket). Lefelé menet mindenki jól megnézett a folyosókon áthaladva, kicsit úgy éreztem magam, mintha valami külön(ös) állatfaj lennék, amit nagyon meg kell bámulni, mert ritka. -.-” A kijáratnál elbúcsúztunk az igazgatónőtől, lecseréltük a sulipapucsot a saját cipőnkre, és elindultunk vissza – legalábbis ezt gondoltam, de tettünk egy kitérőt ebédelés céljából, mert már dél után járt az idő. (Egyébként rájöttem, miért is jó, ha az iskolákban papucsot kapunk: teljesen mindegy milyen cipőbe megyek… 🙂 )

Mivel már eléggé éhesek voltunk, Okada-san megjegyezte, hogy elvisz minket egy nagyon jó helyre, ami nemcsak azért jó, mert finom az étel, hanem azért is, mert az ebédidőben a menü nagyon olcsó. Egy hangulatos, kisebb étterembe mentünk, ahol elég sokan voltak mondjuk ahhoz képest, hogy nem egy nagy hely. Épp egy csoport hagyta el a közeli asztalokat, így kihasználtam az alkalmat egy gyors fényképre, mielőtt újabb vendégek érkeztek. Mindhárman a napi ajánlatos menüt választottuk, mert az állítólag kihagyhatatlan. Egyébként rántott(as) csirkés menü volt, természetesen rizzsel és miso levessel, amit első ránézésre inkább teának néztem volna, de ez nem vont le az élvezeti értékéből. 🙂 Az igazi (pozitív értelemben vett) sokkot akkor kaptuk, amikor fizettünk: az egész menü mindössze 313 yenbe került. (Ez olcsóbb mint egy egyetemi bentou… Vagy hogy máshoz hasonlítsam, ennyiért max. 2 db almát lehet venni a boltban.)

Visszafelé a kocsiban Okada-san arról kérdezett minket, hogy milyen volt külsős szemmel az óra, úgyhogy erről beszélgettünk. Miután visszaértünk a laborba, Susono-sensei is jött és kérte az élménybeszámolókat, mind a résztvevő, mind a néző oldalról. Shimomura-sensei ma nem jött be az egyetemre (vagy legalábbis a laborba, mert annyi értekezletük van, mint égen a csillag), ennek örömére mindenki lelépett (azaz hazacincogott) 5-kor. 🙂 Én is elindultam, de csak a CIER épületig, ahol Lisa-senseijel beszéltünk meg találkozót a decemberi órai (újabb) vendégszereplés miatt.

Rövid várakozás után meg is érkezett Lisa-sensei, ő sem hagyhatta ki az épp aktuális menekült témát, ha már ez most a sláger (legalábbis a médiában), majd elmondta, mi lesz a decemberi 2 nap forgatókönyve, és hogy mi lesz a házi feladatom, azaz mivel kell készülnöm. Mutatott képeket az előző évi hasonló órájáról, eléggé elfoglaltnak tűntek a vendég „diákok”. Persze az sem hangzott rosszul, hogy a 2 nap 4-4 órájáért összesen 8000 yent kapunk (plusz persze az utazási költséget).

Ezek után megkaptam az előző látogatásomkor, azaz az országbemutatás közben készített fényképeket, amiket eredetileg júliusra ígért Lisa-sensei, bár nekem is csak augusztusban jutott eszembe először, hogy ez valahogy elmaradt (és csak most, szeptember közepén jutottak el hozzám a képek). [Ezekből a képekből a következő posztban fogok szemezgetni.] Miután mindent lebeszéltünk, elindultam vissza a koliba. Épp jött ki a szomszédom a szobájából amikor megérkeztem, így kaptam az alkalmon, hogy megbeszéljem vele a következő hetes takarítást. Ugyanis én lettem volna a soros, de a hét elején Tokyoban leszek, onnan nehéz lenne konyhát takarítani. Szerencsére Maisarahnak is kapóra jött a csere, mert ő meg utána héten költözik már haza (csak fél évre szólt a cserediák-programja), így mindketten jól járunk a cserével. Ha már szóba került a takarítás el is mosogattam, és közben teát is csináltam. A mozgalmasabb nap után viszonylag hamar kidőltem.

Végül pedig a nap képekben:

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Egy lazább nap

A hétfőt szokás szerint késői keléssel kezdtem, és még egy mini boltos kitérővel is megtoldottam, mert kellett vennem üdítőt a laborba. Plusz ha már ott voltam, és hamburger is volt, azt is vettem ebédre. Igyekeztem beéri fél 11 előtt, mert előző héten megbeszéltük, hogy tartunk egy szemináriumos órát, hogy azok, akik Tokyoban előadást tartanak, tudjanak gyakorolni, és ha lehet még javítani a jelenlegi prezentációjukon, valamint több szem többet lát alapon tudjunk tanácsot is adni. Elvégre már csak 1 hét van a szeptember 21-én kezdődő oktatási konferenciáig… (Ami egyébként a 3 napos ünnepnapsorozat, azaz a Silver Week kezdete is egyben. Ezen meglepődtem, mert csak a Golden Weekről hallottam korábban.)

A 90 perces órában kérdésekkel és véleményezéssel együtt 3 ember előadása fér bele, így az eddig egyáltalán nem gyakorlók, azaz Houda-san, Chouri-san és Entou-san főpróbáját nézhettük végig. Rengeteg javítási javaslat érkezett az előadások után, persze elsősorban a prezentálásban jártas professzoroktól. Az óra után írtam egy emailt Nitta-senseinek, hogy megkérdezzem, lesz-e szerdán teaszertartás, mivel nem jött a szokásos információs email róla (úgy látszik a nyári szünetben az Iroda is csak akkor küld mailt, ha valami nagyon fontos dologról van szó, a különböző programok úgy tűnik nem annyira fontosak). Amint rányomtam a küldés gombra, Nitta-sensei megjelent az ajtóban… 🙂

Ennek örömére élesben kérdeztem meg a teaszertartásról, és mivel mondta, hogy lesz, ezért mindjárt jeleztem is, hogy mennék. (Persze arról is szóltam, hogy épp elküldtem az érdeklődő mailt, de akkor már tárgytalan. 🙂 ) Ha már ez így elintéződött, jöhetett az ebéd. Közben Okada-san szólt hármunknak, hogy másnap mehetünk megnézni a tabletes kísérleti óráját, ha szeretnénk. Naná, hogy szerettük volna! 🙂 Ennek örömére Okada-san megígérte, hogy másnap 9-re értünk jön (az óriás autójába bőven beférünk Houda-sanal és Yamamura-sannal), és elvisz minket a sulijába, azaz a Kameyama városában lévő Idagawa Általános Iskolába.

Közben Yamamura-san szólt, hogy van egy nyomtatvány, amit nem ártana kinyomtatom, és majd kitöltve elvinnem a tokyoi konferenciára. Persze a honlap hemzsegett a kanjiktól (elvégre miért is kéne angol verzió?), ezért inkább megkértem, mutassa meg a pontos lelőhelyet, mert nekem lehet évekig tartana rátalálni… Miután kinyomtattam a vendégként (azaz nem előadóként) résztvevős adatlapot, megnéztem az otthoni híreket, majd növeltem a blogos posztjaim számát. Közben Shimomura-sensei is jött beszélgetni, amivel el is ment az idő. Okada-san kért kölcsön videokamerát Shimomura-senseitől (vagyis hivatalosan a Központunktól), mert szerette volna megörökíteni az óráját (ami persze a jelenlegi kutatásához is jól jön). 2 perccel azelőtt, hogy a sensei visszatért volna a kamerával, Okada-san hazament. 🙂 De mondtam a professzornak, hogy nyugodtan hagyja Okada-san asztalán a kamerát, mert holnap Okada-san úgyis bejön értünk.

Utolsóként jöttem el a laborból, a koliba érkezéskor a folyosófelügyelő épp ezerrel takarított, főleg a konyhát, aminek örültem, mert mostanában egész érdekes dolgok néztek velem farkasszemet, mikor betévedtem oda (ezek után, még ha lenne is erőm főzni labor után, akkor sem tenném, mert enyhén szólva nem higiénikus a környezet). Egyébként is csak teát csinálni (azaz vizet forralni) mentem a konyhába, mert az még kivitelezhető (a teáskanna az enyém, arról tudom, hogy el van mosva). Készpénzem nem maradt sok (meg egyébként is kell Tokyoba, ami még az ösztöndíj előtt lesz), úgyhogy a kaja-vésztartalékból csináltam magamnak vacsorát.

Némi animézés és pihenés után elindultam a zuhanyzó felé, és amikor a mosógépekkel szembeni kis kanapészerűségre néztem (mert érzékeltem, hogy ott valami mozog), egy óriási csótányt láttam, amint épp meghódítja az ülőalkalmatosságot. Azt hiszem, a folyosóügyeletes elkésett a takarítással… Valamint még az jutott az eszembe, hogy többet még véletlenül sem fogom a ruhákat odatenni (akkor szoktuk oda pakolni a mosógépben maradt cuccokat, amikor nem viszi el a tulaj, mi meg használnánk a gépet). Illetve lelki szemeim előtt megjelent még Yamamura-san a porszívós csótányölő módszerével, de itt épp nincs a környéken porszívó…

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Kirándulás Isébe, tűzijátéknézéssel

Fél 8-kor kellett kelnem ahhoz, hogy időben elkészüljek, és elpakoljak mindent, amit lefekvés előtt végiggondoltam. Ebből a kaján kívül a pulcsi volt a legfontosabb, mert oké, hogy napközben meleg van, de estefelé már lehűl annyira a levegő, hogy egy vékony felső ne legyen elég. Épp a biciklimet kezdtem el kihalászni a többi közül, amikor még négyen jelentek meg a koliból, és volt egy olyan érzésem, hogy ugyanoda tartunk. Rá is kérdeztem, és tényleg ugyanaz volt az úticélunk.

Az állomáshoz érve először beléptem a Lawson-ba, mert bármennyire is elterveztem az összepakolandó cuccokat, csak kihagytam az üdítőt (reggel még félkómás vagyok általában), ezért beugrottam venni, majd lepakoltam a biciklit a tárolóban (ma nem kellett fizetni). Megvettem a 700 yenes vonatjegyet, majd a peronra érve láttam, hogy jó sok ismerős arc van, többek között Karen is jön velünk (legalább lesz kivel beszélgetnem). A vonatra felszállva beszélgettünk és megreggeliztem, majd Matsusakában át kellett szállni. Ekkor vettem észre, hogy nincs meg a jegyem. Kezdtem előre leizzadni, hogy fogok kijutni az állomásról, de mivel itt csak átszállni kellett, még aggódhattam ezen egy darabig.

A megbeszélt Isuzugawa állomáson már eléggé ideges voltam, majd a kapuk helyett egyből az állomásőrhöz mentem, hogy egyből a lényegre térjek. A várttal ellentétben nem kaptam semmilyen lekezelő pillantást, vagy megjegyzést, csak megkérdezte az őr, hogy a többiekkel jöttem-e (elég nagy mennyiségben szálltunk le, vagy húszan), mire mondtam, hogy igen. Ezen kívül még kérdezte, hogy honnan jöttem, és mennyi volt a jegy, majd miután válaszoltam kiengedett, de azért hozzátette, hogy máskor jobban figyeljek. 🙂 Ezek után tuti, hogy figyelni fogok (legalábbis egy darabig 🙂 ), mivel még egyszer nem szeretnék ilyen helyzetbe kerülni. Most mondanám, hogy miért nem lehet ezt otthon is így csinálni, de sajnos tudom, hogy az emberek hozzáállása otthon eléggé más… Bár azért nem kéne mindenkit csalóként kezelni az otthoni jegyellenőröknek…

Az állomásról kiáramló tömegben felfedeztem Kou-sant és Natalie-t is, úgyhogy pláne megnyugodtam, hogy lesz kivel beszélgetni napközben. A bejáratnál egy pasi állt, és elnézve a tömeges „kitörésünket” megkérdezte, hogy mi lennénk-e a külföldi diákok, akik a tűzijátékra jöttek. Kórusban válaszoltunk, majd az állomás melletti tárolószerűséghez mentünk, ahol a többi szervező már várt ránk, és itt kellett befizetni a részvételi díjat, valamint kaptunk nyakba akasztható névtáblát (amire persze nekünk kellett ráírni a nevet), majd húzni kellett egy papírt, ami alapján csoportokba lettünk rendezve… Ennyit a beszélgetőpartnerekről – gondoltam.

Mivel az A betűt húztam, igyekeztem megtalálni a csoportomat, amiben Kou-san is benne volt, tehát nem leszek teljesen egyedül. Bár elvileg 10-től indultunk volna felderíteni a terepet, az adott időben még két diákra vártunk, akik csak 15 perc késéssel érkeztek meg. (Gondoltam is arra, hogy vajon mi lehet a véleménye a szervezőknek, akik japánok, tehát igyekeznek mindenhova előbb odaérni…) Miután megérkezett a két hiányzó, a csoporton belül tartottunk egy gyors bemutatkozókört (név, melyik országból jöttünk), majd elindultunk a buszra, aminek az ára is bele volt kalkulálva az általunk befizetett pénzbe (ezt előre nem tudtuk, csak amikor kérdeztük a csoportvezetőt, hogy mennyi lesz a busz, akkor ő mondta, hogy azt a beszedett pénzből fizetik). Ez olyan…. japános… 😀 Mindenre gondolnak… 🙂

Az első megállónk az Ise Jingu (nagyszentély) Naiku (belső) része volt, a busz elég közel állt meg a bejárathoz (amit a múltkor már láttam, amikor Okada-san errefelé kanyarodott a laboros nyári tábor után). Jó nagy területet fedett le ez a rész, nemhiába ez az egyik legrégibb szentélye Japánnak, és Amaterasu Ookami, azaz a Napistennő számára építették. Mindenesetre az egyszerű toriin és a mögötte lévő hídon átjutva egy nagy parkos részre jutottunk, ahol rengeteg zöld növény pompázott, és miközben körbejártuk, kaptunk egy kis történelmi bemutatót is, amiből sajnos nem sokat hallottam, mert nem tudtam közel jutni a „mesélőhöz”.

Útközben megálltunk a folyónál, aminek a partját régebben a szentélybe való belépés előtti megtisztulásra használták (na nem teljes fürdőzésről van szó, hanem kézmosásról), mi sem hagytuk ki a próbát, ha már arra jártunk – jó hideg volt a víz. Ezek után egy kisebb szentélyhez mentünk a fák között, ahol elmondták, hogy az Ise nagyszentélyben az emberek nem az egyéni kívánságaikat mondják el az isteneknek, hanem a közösségieket, mint például hogy ne legyen háború, vagy ilyesmi. (Ezt speciel mondhatták volna az előtt is, hogy kipróbáltatták velünk a mini szentélyes imát… -.-” ) A meglátogatott kisebb szentély egyébként Takimatsuri no Kaminak lett állítva (ez kis is volt mellé írva egy kis táblára).

Közben persze igyekeztem minél több képet is csinálni, de a hatalmas fák között mászkálva sokszor inkább csak gyönyörködtem a tájban. Nem tudom, hogy csinálják a japánok, de a szentélyek területén mindig olyan nyugodt lesz az ember, lehet a sok zöld növény miatt. Mindenesetre volt akkora fa is, aminek ha körbe akartuk volna fogni a törzsét, akkor 6-7 ember tuti kellett volna hozzá. Azon gondolkoztam, hogy lehet a fa idősebb a szentélynél, bár állítólag ez a rész a 3. században készült (persze azóta átépítették jó párszor, de erre még visszatérek).

Jó negyedóra séta után értünk oda a főrészhez, aminek a lépcsőjén persze készültek fotók, illetve egyébként is sorba kellett állni, ha az imádkozókhoz társulni szerettünk volna. Bár én már előtte megtanultam a helyes sorrendet, a többiek a kis szentélynél sajátíthatták el, hogy lehet kérést tolmácsolni a helyi istenekhez. (Ezt röviden csak kettő-kettő-egynek hívják, mert két meghajlás, két taps, majd a végén (azaz a mondandónk után) 1 meghajlás formában történik.) Külön megemlíteném, hogy „terelők” is voltak a nagy tömeg miatt, azaz irányították azokat, aki még nem került sorra, illetve hogy utána merre menjen az ember, így nem volt keveredés, minden simán ment (lehet ez is japán specialitás, hogy a szentélyekben külön terelésre alkalmaznak nagyobb hangú embereket).

Innen leérve megvártuk, míg a csoportunk összegyűlik, majd elindultunk a pihenő rész felé, ami előtt egy nagyobb tér volt, természetesen sok növénnyel, és még egy tó is akadt, óriási pontyokkal. Itt kaptunk egy kis infót (még) a nagyszentélyről a kísérőktől, amíg a többi csoportra vártunk. Amire emlékszem ebből: Az Ise Jingu azért nagyszentély, mert nem egy, hanem összesen 125 szentélyből áll, mindegyikben más istenség lakozik. Minden szentély más hangulatú, ez az adott istenség jellemétől függ, és persze mindegyik másféle kívánságot hallgat meg, de a fő istenség ugye Amaterasu Ookami. Mivel ilyen sok szentélyből áll, az itt tartott fesztiválok (matsurik) száma eléri a 300-at évente. Ráadásul a 2 nagyobb szentélyt 20 évente újraépítik, hogy ne tűnjön réginek, de arra azért ügyelnek, hogy ugyanolyan legyen az új verzió, mint a régi volt.

Ezek után még kaptunk egy kis magyarázatot arról, mi is a különbség a shinto és a buddhista vallás között nagyvonalakban (a japánok szerint). A shinto vallás szerint mindenben megtalálhatóak az istenek, ebből következik, hogy rengeteg van belőlük (erre mondják, hogy yaoyorozu no kami, azaz 8 millió istenség, de igazából megszámlálhatatlan mennyiségben fordulnak elő), valamint ezen irányzat szerint az emberből is lehet istenség. Ezzel szemben a buddhisták azt tartják, hogy az isten a szívben él. Egyébként is ez a két vallás valahogy összefonódott Japánban, hiszen a shinto vallásúak is buddhista temetést tartanak általában (órán volt erről szó), illetve az sem egyedi, hogy buddhista templomon belül találhatunk shinto istenségnek állított szentélyt.

Ezek után még megcsodáltuk a pontyokat, ittunk vizet (ingyenes) a pihenőházban, ahol képek is voltak a nagyobb fesztiválokról és rítusokról, valamint jól körbenéztünk a szuveníres standoknál, ami szentély révén többnyire omamorikkal volt teli, mindenféle formában. A másik dolog, ami szemet szúrt, hogy japánokon kívül nem nagyon láttunk mást a belső részeken. Erre rá is kérdeztünk a kísérőknél, és ők azt mondták, hogy valóban olykor előfordul néhány turistacsoport, de túlnyomó többségben a japánok járnak ide imádkozni.

Miután visszatértünk a kiindulóponthoz, azaz a bejárat előtti térhez, a következő programpont ismertetését kaptuk meg. A bejárattól jobbra (kifelé jövet) ugyanis egy híres vásárlós utca található, ahol eltölthetünk pár órát körbenézéssel, illetve ebédelőhelyet is találhatunk magunknak a sok étterem között. Megmondták, mikorra jöjjünk vissza, illetve akik ebédelni akartak egyből, azok egy csoportba tömörültek (én is velük mentem), és egy kísérővel együtt kerestek megfelelő helyet.

Már ebédkeresés közben is megállapítottuk, hogy tényleg rengeteg dolog van itt, akár otthon egy piacon, csak itt sokkal nagyobb területen. Ami a legjobban tetszett így elsőre, az a vízre mintásodó esernyő volt. Azaz normál állapotban az ernyő egyszínű (volt vörös és világoslila), de ha víz éri, kis minták rajzolódnak ki rajta (sakura és/vagy nyúl). Jobban mondva kétszínű az ernyő alapból, mert a széle fekete. Ez a vizesen mintásodás nagyon ötletes szerintem (mondhatnám egyedinek is), de a különlegességet meg kell fizetni, mivel az ára nem éppen a 100-as boltban kapható ernyők kategóriája…

Kiszúrtam egy manekinekos posztert (elvégre macska 😀 ), ami szerint a Kurufuku fesztiválra készülnek, ráadásul mától, bár a kísérőnk elmondta, hogy a Kurufuku fesztivál tényleges dátuma 9.29. (ez a befejező nap), de nem csak azon az egy napon van, hanem előtte is pár héten át. A kérdés csak az, hogy pontosan hol. (A név, azaz a kurufuku jelentése kuru – jön, fuku – szerencse, ezért is lehet a manekineko a szimbóluma, elvégre a szerencsét magához integető macskáról van szó. Az időpontja sem véletlen, mert a „ku” lehet kilenc, a „fu” pedig kettő, ebből áll össze a 9-2-9. Trükkös! 🙂 )

A csoportos kajakeresés eredménye az lett, hogy a többség Ise udont (leves vastag tésztával) akart enni, ezért olyan helyet kerestünk, ahol van. Ha már Isében járunk, akkor a helyi specialitást kár lenne kihagyni. A választott evőhely jegyes volt, tehát először a jegyet kellett megvenni egy automatából, majd azt odaadni a készítőknek. (Igaz, az automatával meggyűlt a bajunk, mert külön kellett egy kart elmozdítani a visszajáróért, de mivel alapból nem adott vissza, beletörődtünk (egy 50-es járt vissza, ha jól emlékszem). Persze volt olyan, aki erre rájött, és visszakapta az összes pénzt, amit előtte bennhagytunk. 😀 Utána természetesen elosztottuk…)

Miután megkaptuk a tálcán az udonunkat és szereztünk vizet, ami ingyen jár az ételhez mindenhol, felmentünk az emeletre leülni, mert lent teltház volt. Szerencsére fent nem voltak, így lefoglalhattuk a legnagyobb, 6 személyes asztalt. Elkészültek a kötelező képek, majd nekiláttunk az ebédnek. Az Ise udon elég egyszerű (azaz nincs rajta sok feltét), mindössze egy kis hagyma volt a tésztán, meg egy kevés lé, de így is finom volt. Bár még tudtam volna belőle enni… (Mondjuk azt hiszem, értem, Hanami-sensei miért nem szereti… A többi udonhoz képest túl egyszerű.)

Az evés után szétszéledtünk, de Kamikawa-san (a csoportvezetőnk) megadta a telefonszámát, mivel ő elment az egyetlen muszlim diákkal, akinek kellett egy csendes hely a kötelező imájához, de utána csatlakoznának újra hozzánk, ezért majd hív telefonon. Amíg ők eltűntek, mi tovább nézelődtünk az utcán, és a közepe felé megtaláltuk a Kurufuku fesztiválos részt. Nehéz volt nem észrevenni az út szélén kiállított óriási manekinekot, ráadásul mellette volt még egy kisebb (ami kb. embernagyságú volt).

Mivel Kou-sannal együtt mentem, jött a fényképezés, majd pedig befordulva ebbe az utcába néztük végig a szuveníreket, amiből mindenféle macskás dolog volt. (Kellett is visszafogni magam, hogy ne költsek túl sokat.) Ráadásul nemcsak kész termékek voltak, hanem ott helyben is lehetett különböző méretű macskafigurákat festeni (bár ez inkább a gyerekek lekötésére szolgált). Még csak félig (se) néztünk körbe, amikor megszólalt a telefonom. Az egyszerűség kedvéért azt ajánlottam Kamikawa-sannak, hogy találkozzunk a nagy manekinekonál, azt nehéz lenne szem elől téveszteni.

Miután összeállt a teljes csoport, elindultunk ismét körbenézni a fesztiválos részen, a kisebb utcákba és boltokba is benézve. Mivel nagyon meleg volt, kerestünk fagyist, sikerült is találnunk egy érdekesebbet, ahol még sült édesburgonya (yakiimo) ízesítésű fagyit is lehetett kapni. (Ki is próbáltam, ez is nagyon finom volt. 🙂 ) Utána folytattuk a nézelődést, bár már jobban szétszéledve, ráadásul közben az utcák között felépített kis színpad szerű területen megjelent pár taiko dobos, így az ő előadásukat néztük és hallgattuk. Nem sokkal ezután ismét összegyűlt a csapat, mivel közelgett a megbeszélt idő, amikor újra az Ise Jingu bejáratánál kell lennünk. Bár Kou-san közben eltűnt, reméltük azért a megbeszélt helyre odaér időben (kicsit késett).

Mikor teljes lett a létszám, újra a buszokhoz mentünk, amivel a vasútállomásra tértünk vissza, majd innen vonattal utaztunk át a tűzijátékhoz közelebb lévő helyre. Bár elvileg közelebb volt, azért fél óra séta kellett ahhoz a tűző napon, hogy odaérjünk a folyópartra, ahol még pluszba gyalogoltunk egy csomót, hogy a „jó helyünkre” ülhessünk (ami előre le lett foglalva). Belépőként kaptunk karszalagot is, amin a helyünk betűjele volt rajta. Sajnos még nem ment le a nap, úgyhogy totál szembe kaptuk, aminek én személy szerint nagyon nem örültem. Közben percenként többször néztem, mennyire közelíti már meg a nap a horizontot. (Na és persze szemezgettünk a bódékkal, amit sétálás közben is láttunk, hogy milyen finomságokat lehet(ne) venni.)

Hogy ne unatkozzunk (és hogy levonhassuk a következtetéseket), meg kellett beszélni az élményeinket, összeírni egy papírra ezeket a gondolatokat, majd egy embernek elő kellett adnia. Szerencsére a csoportvezetőnk volt annyira önfeláldozó, hogy bevállalta az előadást. Közben kaptunk a gondolkodáshoz rágcsálnivalókat és mini zselét, majd miután minden csoport elmondta a maga véleményét, megérkezett a vacsora is (el is kerekedett a szemem rendesen). Már nem volt nagy ereje a napnak (szerencsére), kezdett alkonyodni, de kaptunk lámpafényt is a vacsorához. 🙂 (A pulcsira viszont már szükség volt.) 3 óriási tál járt minden csoportnak, amiből 1 onigiris és 1 sushis volt (amiben volt vega és halas változat), valamint egy húsos-rákos-krokettes-zöldséges tál is, sőt még üdítőt is választhattunk. Kész terülj-terülj asztalkám…

Miután jóllaktunk, a körülöttünk lévőkkel beszélgettünk, így szó volt az ugandai nyelvekről és az indonéz iskoláról is. Majd pedig pontban 9-kor elkezdődött a tűzijáték, és tényleg jó helyünk volt: szinte az orrunk előtt rajzolódtak ki a virágok és az egyéb formák. Próbált mindenki képeket csinálni, de mivel a fényképezőknek túl közel voltunk, nem igazán sikerültek. A sok tűzijátékból általában a zenés kísérettel rendelkezők voltak a jobbak (vagyis látványosabbak, azaz kb. minden ötödik), összesen ha jól emlékszem valamivel több mint 60 tűzijátékos műsor volt (azaz 60 különböző cég/személy készített saját tűzijáték-programot a versenyre).

A félidőben eléggé nagy füst gyűlt össze a környékünkön (elvégre mi ültünk a legközelebb), így a bemondó megkért mindenkit, hogy az épp nálunk lévő uchiwával (azaz legyezővel, amit kaptunk a belépéskor) mindenki kezdje el legyezni a füstöt, hogy elmenjen, és közben mondja, hogy „bata-bata”, ami jelen esetben a legyezés hangutánzó szavaként szolgált. Persze legyezni elkezdtünk, de a gyerekeken kívül más nem nagyon mondta, amit kellett volna, így a bemondó közölte, hogy ha nem mondjuk a „bata-batát”, akkor nem fog felszállni a füst. (Lol!) Kis idő múlva a füst tényleg felszállt, de erősen kétlem, hogy a mi erőfeszítésünk miatt. 🙂

A tűzijáték második fele is hasonló volt az elsőhöz, annyi különbséggel, hogy a végén lévő 3-4 mind látványosabb volt az elődeinél, így gondoltuk, hogy a lehetséges dobogósok munkáját látjuk. Ráadásul az utolsónak magyar klasszikus zenei aláfestése volt, de meg nem mondom, mi volt a címe, mert az ének órán összeszedett tudásom már szinte teljesen elkopott. Miután vége lett a több mint 1 órás tűzijátéknak, megindultunk vissza az állomás felé. Itt is volt rengeteg „terelő”, akik vörösen világító botokkal mutatták az irányt az óriási tömegnek. A csoportvezetők is próbáltak láthatóak maradni (elemlámpával a fejük felett), de a tömeg akkora volt, hogy nehéz volt a közelükben maradni. Azért próbálkoztunk.

Végül eljutottunk a vasútra (egy másik úton, mint ahol jöttünk), ahonnan már gyorsvonat csak 1 volt, és az is csak Tsu állomásig ment. De onnan szokott lenni csatlakozás, szóval a következő megállóig, azaz Edobashiig csak eljutunk valahogy. Személlyel nem akartunk menni, mert túl sokáig tart. Valóban volt csatlakozás Tsu állomáson a gyorsvonathoz, így ott átszállva eljutotton a biciklikhez, majd a koliba visszatekerve egyből ki is dőltem…

Vasárnap nem történt túl sok dolog, sokat aludtam (ki kellett pihenni az előző napi kirándulást, és ráadásul az arcom le is égett), illetve befoglaltam a 4-ből 3 mosógépet ismét. Néztem animét, és a konyhában összefutottam Karennel, akivel ismét a takarításról (illetve annak konyhai hiányáról) beszélgettünk.

A kirándulás képekben:

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Beszélgetős nap, némi pénzköltéssel

Pénteken már tradicionálisan későn keltem :), és bár terveztem beérni a laborba (a szokásos) fél 11-re, de beugrottam még a mini boltba hamburgerért, amire mostanában rákattantam, és ott összefutottam Valentine-nel (Franciaországból), és egy kicsit elbeszélgettük az időt, így csak negyed 12-kor értem be a helyemre. Shimomura-sensei már bent volt a szobánkban, és épp Nakahiro-san konferenciára tervezett beszédtervezetét nézte át. Az extra késés miatt elég gyorsan elérkezett az ebédidő, a hamburgerek (általában kettőt veszek, mert egy kevés lenne) elfogyasztása közben ma is otthoni híreket olvastam.

Délután Iséről és a tűzijátékokról beszélgettem Yamamura-sannal (aki ott él), mivel holnap megyünk pont Isébe megnézni a tűzijátékot (amit japánban általában verseny formában rendeznek). Elvileg augusztusban lett volna ez a kirándulás, de akkor sajnos nem jutottam be a 15 diák közé, akik mehetnek (mailben kellett válaszolni, és az első 15 jelentkező mehetett, nekem viszont órám volt akkor), de mivel a kitűzött napon tájfun volt, ezért szeptember 12-re, azaz holnapra halasztották a rendezvényt. Ez azért is jött nekem kapóra, mert szeptemberben szünet van, így egy csomóan hazamentek, azaz felszabadult annyi hely, hogy beférjek a kirándulós csoportba. 🙂

Közben Chouri-san is megérkezett, és hozott szotyit (Kínából küldték neki), amivel minket is megkínált. Én automatikusan elkezdtem enni, de a japán szekció kicsit bizonytalanul méregette a dolgot, míg végül kiderült, hogy nem tudták biztosan, hogyan is kéne enni. (Ezen kicsit meglepődtem.) Ezzel meg is alapozták a következő kibeszélendő témát. Az első, amit megállapítottunk, hogy a szotyi és a számítógép nem túl jó párosítás, mert előbbi lefoglalja a kezet, így közben nem nagyon (vagyis inkább nagyon nem) haladunk a gépes teendőkkel. Ha már így „mentesültünk” a munka alól, tovább beszélgettünk arról, hogy milyen nehézségei vannak az előadástartásnak (japánul, az itteni „szabályok” szerint).

Miután elfogyott a szotyi, mindenki a gépes dolgaira kezdett koncentrálni, én blogot írtam, de közben elkapott az álmosság, és hogy felébredjek (legalább valamennyire), 6-kor átléptem még a cukrászdába, mivel most nem felejtettem el felírni a weblapom címét egy cetlire, és így oda tudtam adni Ichimiya-sannak (az eladónőnek). Már többször ígértem előtte, hogy megmutatom a Magyarország-bemutató oldalam, csak állandóan kiment a fejemből, hogy a címet fel is kéne hozzá írni. Egy kicsit még visszamentem a laborba, majd elindultam a koli felé lepakolni, mivel még vásárlást is terveztem a másnapi kirándulás előtt. (Igaz, a sütit megint sikerült a laboros hűtőben hagynom, úgyhogy vissza kellett érte mennem…)

A koliban csak a laptopomat dobtam le, és már indultam is, először az állomás felé, ahol a Lawson-ban kifizettem a buszjegyemet a fővárosba és vissza. Továbbra is nagyon bírom, hogy ehhez elég egy automatában pár gombot megnyomni, és már mehetek is (a kapott blokkszerűséggel) a pénztárhoz fizetni, ahol a jegyet is egyből kinyomtatják. Errefelé tényleg tudják, mi az a kényelem. Miután a jegyvételt letudtam, elindultam az AEON-ba, hogy bevásároljak. Elsősorban a kirándulásra vettem péksütiket és üdítőt, de feltöltöttem a gyümölcs-, felvágott- és virslikészletemet is. (Mondjuk a gyümölcs árán még mindig le vagyok döbbenve… Egy darab alma 320 Ft körül van átszámítva…)

Végül fél 9 körül értem vissza a koliba, ahol még többek között elintéztem a szokásos havi utalásokat (NAV és társai), majd egy kicsi pihenés után megvacsoráztam, és kb. összeszedtem (bár többnyire csak gondolatban), mit is kéne vinnem magammal másnap. Igyekeztem időben lefeküdni, de ha tervezi az ember, akkor tuti nem jön össze…

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

A hónap (valószínűleg) leghosszabb napja

Negatív rekordot döntve csak 11-kor mentem be a laborba, pedig most tájfun sem volt. Úgy látszik a nyári meleg elkényelmesíti az embert, meg egyébként is ma van az oktatási találkozó, tehát legalább este 9-ig a laborban vagyok. Shimomura-sensei már a szobánkban volt, és meglepődve láttam, hogy Ma-san is a bent van, pedig elvileg még 2 hétig otthon (mármint Kínában) akart lenni. Rá is kérdeztem, de mondta, hogy csak erre az 1 napra jött vissza, holnap már utazik is haza. (Arra gondoltam, hogy tuti Susono-senseinek kellett valamit aláírnia, amihez ugye személyesen is itt kell lennie, de nem kérdeztem meg, ha már magától nem mondta.)

Bár ebédre vittem magammal péksütiket, mivel szó szerint estig leszek, vacsiért előre elmentem a Suryo boltba. Ha már ott voltam, vettem magamnak jegyzetfüzetet is (majd a 2. félévre), utána pedig visszamentem a laborba ebédelni, ami közben szokás szerint híreket olvastam otthonról. Késő délután a többiek elmentek enni (még a találkozó előtt), én pedig írtam a blogra, valamint megkérdeztem Shimomura-senseit, hogy lesz-e valami papírom a féléves tárgyak eredményeiről, mint ahogy a CIER-es óráknál (a többiek ugyanis most kapták kézhez a „félévijüket”). Sensei azt mondta, hogy nincs külön eredmény az órákról, hanem majd a végén kapok egy oklevélszerűséget, hogy “kutattam” az egyetemen.

Eléggé álmos voltam, úgyhogy kicsit el is szundítottam a gép előtt, főleg hogy még a nap felénél sem jártam. 5 után elmentem a cukrászdába (elvégre csütörtök van), ahol szintén a menekült téma került terítékre, valamint eszembe jutott (sajnos már csak a boltban), hogy nem írtam fel a weblapom címét, amit meg akarok itt is mutatni, mert kíváncsi vagyok, hogy japán szemmel nézve mennyire tűnik érdekesnek és érthetőnek. Talán jövő héten nem felejtem el… Visszafelé összefutottam Nishimura-sannal, aki épp jött a találkozóra, és persze nem úsztam meg a menekültes megjegyzést, csak ő épp arra volt kíváncsi, hogy a magyarok úgy általában véve agresszívak-e, vagy a rugdosás csak kirívó eset volt. (Na szép… Végre hallanak rólunk ennyire messze is, de akkor sem jót…)

Pontban fél 7-kor mindenki bent ült a találkozó helyszínén, ahol hirtelen nyávogást hallottunk. Mivel ez kifejezetten nem megszokott, páran kijöttünk megkeresni a forrást. Én találtam meg szegény cicust, aki a második szintes közös részen, az asztal melletti szék alatt valószínűleg azt kérdezhette macskanyelven, hogy hogyan is tudna innen kijutni (valaki nem figyelt lent, és nyitva hagyta az ajtót). Míg a többiek azon kezdtek el tanakodni, hogy hajtsák ki a pórul járt cicust, én felkaptam, és kivittem. Láthatóan örült annak, hogy kijuthatott. Egyébként az Oktatási Kar épületei környékén bóklászó vörös-fehér macska volt az áldozat. Ezek után már zavartalanul elkezdődhetett a találkozó.

A mai program fő előadói a tokyoi konferenciára készülvén tartottak amolyan próba-előadást, azaz először Nakahiro-san a VOCA-val feltuningolt hátrányos helyzetű gyerekek oktatási lehetőségéről, majd Takahashi-san a hatékony kisiskolás katasztrófa-megelőző óráinak tanulságait foglalta össze (hogy a tsunami riadó esetén tudják az alsósok, hogy hogyan jutnak el a 4 km-re lévő menedékként szolgáló iskolába). Már a korábbi előadásoknál is kiszúrtam Takahashi-san PowerPointját, ami nagyrészt mintaként is tanítható lenne, hogy „igen, így kell prezentációhoz fájlt készíteni”. Végül pedig Kitamura-san a vak gyermekek számára kifejlesztett iránytanulós módszerét mutatta be (persze megint késett, de már megszoktuk 🙂 ). Utóbbi előadás újdonsága volt, hogy már a falra és asztalra helyezett (vízszintes és függőleges) 30-30 részre osztott táblája is működött (előtte voltak vele problémák), és láthattunk videós példát is a használatára.

Természetesen az előadásokhoz köszönet-kártyákat is kellett írni (még mindig angolul írom), amihez a japánul hallottak miatt sűrűn kellett használnom a japán-angol szótárat. Mivel a szótárgépet elfelejtetem elhozni, a mobilba integrált szótárat használtam. Közben Ma-sannal a vizsgajelentkezésről beszélgettünk (mármint a nyelvvizsgásról, amit 30-ig lehet megtenni). Kaptam tőle Kínából hozott édességet is, ami nagyon finom volt. A másik oldalamon Entou-san (azaz a másik Ma-san) ült, nála azt figyeltem, hogyan gépel kínaiul (épp LINE-ozott), elég brutális volt első ránézésre.

A találkozó után visszarendeztük a termet, majd Kitamura-san iskolai élménybeszámolóját hallgattuk arról, hogy egy nem látó gyereknek milyen gondjai akadnak az iskolában, ami a rendesen látóknál fel sem merül. Többek között az osztálytermen belüli közlekedésről (és eltévedésről), a szemetes kiviteléről és a wc-re menési problémákról sztorizott. Tényleg nem is gondolná az ember, hogy milyen, számunkra hétköznapi, megszokott dolog jelenthet gondot egy nem látónak. Ezek után tértem vissza a koliba, de előtte még a mini boltban vettem salátaalapot (zöldségeket) és salátához árult (előre megfőzött) csirkét. A szobába érve kicsit kidőltem, de később felkeltem vacsorázni, ami a megvett salátás cuccok ketchuppal való összekeveréséből rögtönzött csirkés saláta lett.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése

Tájfun-mellékhatás, azaz vizes kaland

Reggelre (na jó, délelőttre) kelve már eső nem volt, úgyhogy elkezdtem készülődni a szokásos laborba menéshez. Fél 11 körül indultam végül el a koliból de először gyalog, mert a szél még elég nagy volt. Eljutottam egészen a parkolós lépcsőig (ami 1 perc sincs), ahol meglátva az állapotokat visszafordultam a biciklimért, hátha elég lesz. A tegnapi csónakos poén visszaütött, mert a parkolótól kezdődő úton végig, ameddig el lehetett látni, állt a víz. Azt is mondhattam volna, hogy már Tsu városának is van Balatonja, vagy hogy kicsit nagyobb lett az óceán. Pocsolyák eddig is előfordultak, de ebben az esetben a tó megnevezés is helytálló lett volna.

Miután visszaértem biciklivel a parkolós lépcsőhöz, próbáltam mérlegelni, hogy bele merjek-e menni biciklivel, mert néhol eléggé mélynek tűnt, ismervén az eredeti terepviszonyokat. Végül vettem egy nagy levegőt (meg lendületet), és elindultam, mivel a laborba csak be kell menni valahogy. Még jó, hogy biciklivel mentem, mert a mélyebb helyeken legalább bokáig ért volna a víz, ha gyalog vagyok. A másik dolog, amin ledöbbentem, hogy ez a vízmennyiség egészen a mini boltos kereszteződésig tartott, ami azért megvan jó pár száz méter, és az út közepén lévő kis kiemelkedés sem látszott (a víztől). Ennyi vizet még sosem láttam egy helyen (legalábbis esőből származót), ráadásul a bolt előtt újabb kikerülhetetlen (az előzőnél azért kisebb) tóba ütköztem, ami azért volt kellemetlen, mert be kellett mennem a boltba. A cipőm kicsit vizes is lett a pedálozásnak köszönhetően, mert beleért a vízbe, bárhogy is próbáltam elkerülni ez a lehetőséget (ha nem pedálozok, akkor meg megáll a bicikli a víz közepén, az még rosszabb lett volna).

Sikerült azért bejutnom a boltba, ahol a maradék pénzemből ismét hamburgert vettem ebédre, bár megfordult a fejemben, hogy keresek gumicsónakot is… 🙂 Miután beúsztam… azaz be-vízibicikliztem a laborba, tartottam egy kis élménybeszámolót a reggeli úszóedzésről Okada-sannak, mire közölte, hogy Yamamura-san azért nincs a laborban még, mert Ise városa kapta a legtöbb esőt a környéken (lehet, neki tényleg csónak kellett volna?). Ekkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem képet csinálni az új egyetemi tóról, de mivel úgyis van dolgom laboron kívül, gondoltam majd akkor visszamegyek fényképezni.

Mivel mostanában otthon is felgyorsultak az események, először hírolvasással kezdtem, majd miután kiderült, hogy Okada-san már megtartottak az első iPad-es óráját a saját sulijában (a kutatása részeként), így a továbbiakban arról kérdezgettem. Főleg az érdekelt, hogy mit szóltak az ötödikesei az újfajta órához, és mennyi idő alatt szokták meg az iPad kezelését. Természetesen nagyon lelkesek voltak, hogy használhatnak „kütyüt” az órán (itt egyáltalán nem használják óra alatt a telefont sem, teljesen más a hozzáállásuk, mint otthon – és ahogy eddig láttam, szünetben sincs nagy érdeklődés a technikai eszköz használata iránt), és mivel már a Z generációról beszélünk, az iPad megszokása és kezelésének elsajátítása is csak mindössze 2 órát vett igénybe (nekem azért jóval több időbe telt hozzászokni a tablethez, miután megvettem). Az egyetlen dolog, amit Okada-san nem tervezett bele az órájába, az a lefagyás volt, ami miatt sokkal lassabban haladt, mint tervezte (nem mernék rá megesküdni, de mintha Windows-os rendszer lett volna rajtuk – Shimomura-senseitől kölcsönzött “taneszközök” voltak).

Közben szerda kora délután lévén Nakahiro-san is megérkezett, és mivel ő kimaradt a tegnapi beszélgetésből, még egy kör menekültekkel kapcsolatos társalgás következett. Ezek után még megírtam a képeslapokat azoknak, akik tavaly decemberben kimaradtak a papír alapú üdvözlésből (és azóta csak nemrég találtam normális japános képeslapokat), majd átmentem a CIER-épületbe, az Irodába, mert a pénz visszaigényléséhez szükséges adatlapot megpróbáltam előző nap kitölteni, de végül elakadtam, mert eggyel több rubrika volt, mint adat, szóval gondoltam inkább megkérdezem őket, az a legbiztosabb. Illetve azt is, hogy van-e ezzel további teendőm, mert a kanjiolvasás még mindig lassan megy, így sokkal egyszerűbb (illetve a lustaságom is határtalan tud lenni).

Miután megkaptam a megfelelő instrukciókat az Irodában, az egyik aulás asztalhoz ültem le befejezni a papír kitöltését, és megcímezni a borítékot (csak a feladót kellett ráírni, de kanjival, tehát eltartott egy darabig, mivel olvashatóan is kellett írni). Közben az egyik nagy TV-n a CNN adása ment (mint mindig), csak épp ahhoz nem szoktam hozzá, hogy Magyarországról legyen szó benne, pláne hogy a menekült-rugdosós videó volt a hír középpontjában. Kicsit lapítottam is, nehogy épp most kérdezze meg valaki, hogy honnan érkeztem… (Ahogy az ilyen esetekben lenni szokott, Murphy után szabadon.)

A posta előtt gondoltam elkanyarodok a koli felé, és megörökítem az új tavunkat, de legnagyobb meglepetésemre nyomát sem találtam. Alig múlt el du. 2 óra, és eltüntették a teljes vízmennyiséget mindenhonnan! (Azaz alig 4 órán belül.) Oké, hogy sütött a nap, de az önmagában nem elég ahhoz, hogy ekkora vízmenyiség felszívódjon, ezért arra gyanakodtam, hogy szivattyú lehet a dologban, de persze semmi erre utaló jellel nem találkoztam (azon kívül, hogy eltűnt a víz). Ez ismét egy olyan dolog, ami miatt megemelem a kalapom a japánok előtt.

A felesleges kitérő után a postára mentem feladni a visszaigénylős levelet, és ha már ott voltam, vettem ki (egy csomó) pénzt is az ATM-ből, mert ki kéne fizetni lassan a buszokat, amiket lefoglaltam Tokyoba és vissza, az oktatástechnológiai konferencia miatt. Visszafelé beugrottam a Suryo boltba ragasztóért (amit errefelé egyszerűen csak norinak hívnak), amivel a borítékokat le tudom ragasztani, mert rájöttem, hogy az nincs kéznél, a japán borítékokon meg nincs alapból ragasztócsík. (Az már másik kérdés, hogy a postán a toll mellett ragasztó is van kitéve az arra járóknak, de akkor is jobb, ha van egy saját a laborban.) A boltból az itteni aulán (vagyis inkább ebédlőn) keresztül rövidítettem le az utat a labor felé, ahol épp nagyüzemi kimonó-próba (és kölcsönzés) folyt, de nem volt időm megnézni, milyen alkalomból, mert bár szokott ilyen lenni a diplomaosztó előtt, de az márciusban van, nem tudok szeptemberi verzióról, ami egyébként is a tanév közepe (meg az egyetemi nyári szüneté is).

A laborba visszaérve Nakahiro-san még mindig Shimomura-senseire várt, aki még 2 óra előtt jelezte, hogy nagy, azaz 2 órás értekezletre fog menni 2-től. Úgy látszott, hosszabbra sikeredett az értekezlet a tervezettnél, mert amikor eljöttem fél 6-kor, sensei még nem ért vissza. Visszafelé is betértem a mini boltba, immáron vizes akadályok nélkül, mert eszembe jutott, hogy kifogytam az almaléből, de találtam új fajta, tenpurás bentout is. Nagyon megörültem, mikor láttam, hogy nem volt rajta majonéz, ezért vettem is egyet kipróbálásra (finom is volt, nemcsak jól nézett ki). Illetve út közben még egy sáskaféleséggel is találkoztam, de mivel sikerült még időben megállnom előtte, bosszúból lefényképeztem.

Kategória: Egyéb | Megjegyzés hozzáfűzése