Országos oktatási konferencia – part 1

Az éjjeli buszozás közbeni 4:55-ös mosdószünetnél kicsit aggódtam, végzek-e a 15 perc alatt, mivel az összes mosdónál többen is csoportosultak, és mindenki fogat mosott. Több mint 5 percet vártam, mire odafértem az egyik kézmosási lehetőséghez, közben pedig elraktároztam az információt, hogy éjjeli utazásnál a reggeli pihenőt a japánok fogmosásra használják (mivel elég nagy csoport volt, valószínűsítettem, hogy szintén buszozókról van szó). Ezek után viszont már csak a főváros különböző megállóiban leszállók miatt álltunk meg, majd 6:50-kor (menetrend szerint) leszállhattam a végállomáson, Ikebukuroban.

Miután megkaptam a busz aljában utazó kézipoggyászomat, körbenéztem, és elindultam az egyik irányba (amerre többen mentek). Előző alkalommal ugyanis, amikor éjjeli buszoztunk Ianával, Shinjukube érkeztünk, így ez a terep most új volt számomra. Hamar kiderült, hogy jó felé indultam, mert a vasútállomásnál lyukadtam ki, ott meg mindig van egy csomó információs tábla (főként annak, aki tud japánul), és egyébként is innen kell továbbmennem. Azt tudtam egyedül, hogy olyan közlekedési eszközt kell keresnem (vonatot vagy metrót), ami megáll Choufu állomáson. Az első kihívást azonban az jelentette, hogy egyáltalán megtaláljam, melyik helyen kéne lemennem, mert túl sokféle lejárat volt, mindegyik más vonalhoz. Mivel fogalmam sem volt, merre menjek, kis kevergés után inkább megkérdeztem az információnál (azt legalább megtaláltam 🙂 ).

Az információnál elmondták, melyik lejáratot használjam a JR-vonalhoz (összetettem a két kezem, hogy tudok japánul), ott kezdtem el nézegetni a táblát, amin a megállónevek vannak, de nem találtam rajta, amit keresek. Egy arra járó japán látta, hogy erősen ráncolom a szemöldökön, ezért megszólított, hogy pár méterrel arrébb van tábla angol állomásnevekkel is. Mondtam neki, hogy nem gond a japán, csak az, hogy nem találom az állomásnevet, ami nekem kéne, azaz Shinjukut megtaláltam (az előzőleg megnézett Google-s menetrend szerint ott kell átszállnom), de Choufut, a végcélomat nem. Erre a leszólítóm azt mondta, hogy várjak egy kicsit, és bement a JR-osok irodájába, majd 5 perc múlva előkerült, és elmagyarázta, hogy a Choufu megálló másik vonalon van (ezért nincs a táblán), és bár elvileg van átszállós jegy, az még Choufu előtt lejár. Viszont ha megveszem az átszállós jegyet, és leszállok az úticélomnál, akkor ott lesz pénztár, ahol a különbözetet kifizethetem. Azt is megmondta, mennyit kell majd fizetnem.

Még volt olyan rendes pluszban a jótevőm, hogy a jegyvételnél is segített, mert az adott vonalra szóló jegyet könnyű megvenni, az átszállósat már nem volt olyan egyszerű, mivel többféle is volt. Végül kezembe került a jegy, és sűrű „Arigtou gozaimasu”-ozások közepette elbúcsúztam az óriási segítségemtől. Még nem mentem be az állomásra, mert közbe kellett iktatnom egy mosdószünetet (itt is voltak fogmosók), majd pedig felszálltam a megfelelő vonatra, bár az átszállásnál majdnem sikerült rossz szerelvényre szállnom. Ugyanis a megfelelő peronnál 2 vonat állt bent, és random felszálltam az egyikre. De mivel nagyon kevesen voltak, gyanús lett, így megkérdeztem az egyik ott ülőtől, jó vonatra szálltam-e. Az illető mondta, hogy az irány oké, de ez a személyvonat, ami elég lassú (sok helyen megáll), a „fél gyors” (semi-express) a szemben lévő, azzal hamarabb odajutok. Gyorsan át is szálltam rá, még pont időben, mert utána már indult is.

Choufu állomáson a kiegészítést fizető helyet könnyű volt megtalálni (a kapuk mellett volt egy kis „üvegkalitka”, aminek a másik ajtaja már a kapun kívülre esett, így nem volt nehéz kitalálni, hogy ott bent kell fizetnem, hogy kijuthassak). 🙂 Megmutattam a jegyem, és már mondták is, mennyi a különbözet (annyi amennyit a jótevőm korábban mondott). Megkönnyebbülve indultam az egyetem felé, ahol a konferenciát tartják, de a megpróbáltatásaim itt még nem értek véget. Azon az úton mentem, amit a Google javasolt a bejárathoz (előtte jól „bemagoltam” az útvonalakat a térkép szerint, de a biztonság kedvéért a tabletem is nálam volt, ha elfelejteném), és bár az egyetemi épületek végig a jobb oldalamon voltak, bejárat sehol.

Már több mint 5 perce sétálgattam, de semmi jel nem utalt arra, hogy a falnak egyszer vége lesz mellettem. Szerencsére egy idő után a fallal szemben magánházak kezdtek megjelenni (egy nagy park és abban egy szentély után), és az egyik előtt épp a tulajdonos bácsi söprögette az utcát. Lecsaptam rá, és kérdeztem, hogy hol az egyetem bejárata. Ő elmagyarázta nekem, hogy valóban volt egy bejárat kicsit visszább (láttam egy kisebb vasajtót, ami lezártnak tűnt), de az csak bennfenteseknek van. A rendes bejáratot úgy találom meg, ha visszamegyek az útra, ahol lekanyarodtam először, és elindulok az ellenkező irányba. Mai tanulság: nemcsak a Google translate használhatatlan, a térképben sem szabad 100%-ig megbízni…

Az útbaigazító bácsi egy rövidítő utat is elmagyarázott, de inkább a biztosabb módszert választottam, és visszamentem a forgalmas és közlekedési lámpás nagyobb úthoz. Ekkor már elég nagy csoportokban kezdtek szállingózni az emberek, így őket is elég volt követni, hogy megtaláljam a főbejáratot. Nem volt túl messze, csak hát ha rossz irányba indulok… A kapun bejutva még kellett menni egy darabig, de itt már táblák segítették a haladást. Beljebb 2-3 épület előtt is volt tábla, hogy ez a konferencia területe, de nem találtam a recepciót, ezért a tábláknál álldogáló segédeket kérdeztem meg, akik megmutatták. Akkor vettem észre, hogy az előttem lévő tábla alján ki volt írva, hogy merre van a recepció. No comment…

A recepciónál több ember segítette a bejelentkezést, külön megvolt a bejelentkező helye azoknak, aki korábban neten jelezték részvételi szándékukat, és azoknak, akik ott helyben óhajtottak regisztrálni. Mivel már kitöltöttem a “jelentkezési lapot” előre (és el is hoztam! 😀 ), csak oda kellett adnom, fizetnem a részvételi díjat, és mindjárt kaptam is egy halom papírt egy mappává alakítható táskában: benne volt a program(füzet), a wifi használathoz szükséges tudnivalók, és még egy csomó reklám (az oktatással kapcsolatos cégektől, akik gondolom szponzorok is voltak). Miközben a recepció mellett gyorsan átnéztem a táskám tartalmát, Fukushima-san köszönt rám, és egyből mutatta, hol lehet felírni a nevünket a nyakba akaszthatós névtáblára (akik előre regisztráltak neten, azok nyomtatottat kaptak). Miután nevesítettük magunkat, elindultunk megkeresni a többieket, de még a kijáratnál szólt Fukushima-san, hogy volt bent csomagmegőrző is, ha esetleg nem szeretném egész nap magam után húzni a mini-bőröndöm. Gyorsan éltem is a lehetőséggel.

Mivel a kínai labortársak előadása az A401-es terembe volt meghirdetve, oda mentünk először, és tényleg ott volt már szinte mindenki. Délelőtt több teremben (legalább 10-ben) voltak előadások, egy helyen egymás után 6 vagy 7, gondolom a jelentkezők számától függött (na meg az adott terem témájától). Bár volt pár másik, ami érdekelt volna, de szolidaritásból végig ott maradtunk, ahol a többiek előadtak. Az első előadás tőlünk független volt, és azt mutatta be, hogyan lehet a „4 paneles” (4 koma) mangát használni a kínai tanításához. Mivel volt több példa is, senki nem értett belőle semmit – na jó, a 3 kínai lány a laborunkból esetleg, ha bírtak figyelni az izgalomtól (több kínai nem volt a teremben). Ezek után Chouri-san következett a hibából tanulós módszerével, a végén kérdéseket is kapott rendesen (az előadások legfélelmetesebb része szerintem a végén a kérdezős rész, mert az egy dolog, hogy tudsz-e válaszolni vagy sem, de előtte még meg kell érteni a kérdést is).

Ezek után Entou-san mutatta be a DST készítést és a különbséget az egyedül és a párban készített változat között (utóbbi mondhatjuk, hogy az ő találmánya, mert az egyetemen csak egyedüli verziókat kell készíteni az órákra). Miután ő is kapott pár kérdést, jött egy portugálok számára kifejlesztett tananyag bemutatás, japán nyelvet tanulók számára. (Ebben az tetszett, hogy a kultúrára vonatkozó magyarázatok is voltak, az előadásban épp az „ao shingo” problémát mutatták be. Azaz hogy Japánban bár a közlekedési lámpák zöldre váltanak, ha lehet tovább vagy áthaladni az úton, de ezt „ao shingo”-nak, azaz kék jelzésnek hívják (a magyarázatot erre én ez egyik korábbi órán már megkaptam).) A következő előadás egy Fülöp-szigeteki saját fejlesztésű modell volt, szintén a japán nyelv tanulásához. Mivel már élesben is kipróbálták, erről is beszélt az előadó. Az utolsó előadás a délelőtti blokkban Kaku-sané volt, aki az anime újraszinkronizálós és saját jelenet-eljátszós módszerét mutatta be kínaiak japán tanulásához (főleg a beszéd fejlesztésére), egy adott (amerikai) elmélet alapján elemezve.

Ismét megemeltem a kalapom képzeletben Kaku-san beszédsebessége miatt, mert ahhoz képest, hogy nem anyanyelve a japán, nagyon gyorsan beszéli. Természetesen ő is kapott kérdéseket, amik közül az egyikben felvetették, hogy az anime-használatnak japán nyelvtanulásra nincs-e káros nyelvi hatása, egyrészt a nyelvhasználat miatt (többnyire nem az udvarias nyelvi formákat használják), másrészt a karakterspecifikus nyelvi fordulatok miatt. De Kaku-sant nem kell félteni, jól kivágta magát a kellemetlen kérdésből. Mivel a délelőtti résznek ezzel a végére értünk, és a terembeli levezénylő azt az infót mondta a végén, hogy lesz ingyen kaja, csoportosan elmentünk megkeresni ezt a lehetőséget. Közben még pár fénykép elkészült, középpontban főként a kínaiakkal, akik ezzel letudták az előadás-részüket. (Mellesleg minden elismerésem a bátorságuké, hogy egy országos konferencián volt erejük előadni, és állni a kérdéseket.)

Az ingyenes ebéd-lehetőséget hiába kerestük, csak nem találtuk, így elindultunk vissza a vasútállomás felé, hogy útközben majd betérünk valami étkezőhelyre (mivel a professzorok is jöttek velünk, volt egy olyan érzésem, hogy ez drága mulatság lesz). A kapunál még készült egy csoportkép (sajnos nem az én gépemmel), ha már mindenki egyszerre indult el ennivalót keresni. Végül az állomással szembeni sokemeletes áruházba tértünk be, aminek a 7. szintjén voltak az éttermek. A gyanúm beigazolódott, elég drágák voltak az ebédnekvalók. A kínaiak elmentek stílusosan kínait enni szintén ugyanezen a szinten, én azt passzoltam, mert azok általában csípős ételek, nekem az meg annyira nem jön be. Végül omrice-t választottam sok zöldséggel, az még olcsóbb volt a drága ételek között, és jól is lehetett vele lakni. Az ízére tényleg nem panaszkodhattam, nagyon finom volt. Közben a kilátásban gyönyörködtünk, majd valaki szóvá tette, hogy ha jól fókuszálunk egy kicsit messzebbre, akkor a Tokyo tornyot is láthatjuk (és tényleg).

Az ebédünk végén Susono-sensei fizetett egyben kártyával, hogy majd később megadjuk neki. 8 ember ebédjét kifizetni elég szép összeg volt. Innen visszamentünk az egyetemre, bár én csak visszabicegtem, mert az ünneplős cipőm nem túl kompatibilis a lábammal. Illetve hosszú távon rendesen fáj tőle, főleg a sarkam. A konferencián épp akkor kezdődött hivatalosan az ebédszünet, azaz akkor kezdték osztani az ingyen kaját. Ha egy kicsit türelmesebbek lettünk volna… Csak hát már mindenki éhes volt. A csoportunk közben kint leült egy hosszabb asztalnál, és mivel épp nem volt mit csinálni, hirtelen nagyon álmos lettem, úgyhogy inkább elmentem mászkálni az egyetemen belül.

Először körbenéztem a céges részen, azaz ahol különböző oktatással kapcsolatos cégek fejlesztéseit lehetett megtekinteni. Csak szemmel futottam át őket, nem akartam megállni, mert túl fáradt voltam a japán beszélgetéshez (még az angolhoz is). Innen kijutva sétálgattam még a környéken, és találtam egy „szélmacskát” is. Otthon mindig szélkakas van, ha a szél irányának jelzéséről van szó, itt az egyetemen macska alakú széljelzőt találtam, amit el is kereszteltem egyből szélmacskának. 🙂 Miután megörökítettem a felénk abszolút nem hétköznapi széljelzőt, elindultam vissza a csoporthoz, mivel láttam, hogy még mindig ugyanott ültek. 10 perccel később mindenki elindult az útjára, hogy majd este találkozunk (az ivópartin). A délutáni előadás-szekció következett, és mindenki abba a terembe ment, ahol számára érdekes prezentációt talált (a programfüzetben). Szerencsére arra gondoltak a szervezők, hogy ha valaki a következő előadást másik teremben (vagy épületben) szeretné meghallgatni, akkor átérjen a megfelelő helyre az előző végighallgatása után.

Először a céges bemutatók helyszínéül szolgáló B épületbe mentem, mert előadás is akadt pár az itteni termekben, és az első kiszemelt áldozatom egy ARCS-modelles prezentáció volt. Mivel ez a módszer a tanulók motivációját hivatott növelni (és fenntartani), már korábban felfigyeltem rá, amikor Susono-sensei óráján szóba került. Elvégre otthon az egyik legnagyobb probléma az iskolákban szerintem motiváció hiánya. Szóval beültem, hátha hallok valami újat és/vagy hasznosat, de csak egy ARCS-modell alapján kivitelezett programozásos óráról és a kérdőívek alapján történő kiértékeléséről volt szó. Jobban mondva konkrétan arról, hogy hogyan is nézett ki ez az óra, szinte semmi nem hangzott el. A kérdések idejében is csak a modellről kérdeztek, nem a gyakorlati kivitelezésről, így némileg csalódottan jöttem el, hiszem semmi használhatót nem hallottam. (Pedig előtte még reménykedtem.) Azért a „best engrish” díjat odaítéltem gondolatban a prezentáció készítőjének az ARCS-modell elemeinek felsorolásánál, ami japánul oké volt, de az angol verzióba is keveredett egy kis japános írásmód. (Gondolom, mivel az ARCS-modell az USA-ból jött, az előadó az eredeti szavakat is szerette volna használni – bár ne tette volna!)

Ezek után visszamentem az A épületbe, és a középsulisokkal kapcsolatos előadások termébe mentem. Először egy internethasználatos felmérés kiértékelését hallhattam, ahol a nethasználattal kapcsolatos problémák kerültek előtérbe a diákoknál, mint például az internetes „ijime”, azaz a diákok online formájú terrorizálása, vagy hogy ki milyen információkat oszt meg mással, és ebből mennyi az, amivel az adatvédelmi törvényt kapásból megsértik. Ezek után egy középiskolás kommunikációs modell-megközelítés következett, ami annyira izgalmas volt, hogy bizony elbóbiskoltam rajta. (Ami azért volt gáz, mert eléggé elöl volt már csak hely, amikor bementem leülni.) Utána jött még egy előadás, amit nem bírt felfogni az agyam, úgyhogy úgy döntöttem, a végén kilógok a teremből, de akkor bemondták a következő témát, ami a netbiztonsággal kapcsolatos, úgyhogy inkább maradtam, mert az érdekelt.

Az internetes biztonsággal kapcsolatos tananyagfejlesztésről és középiskolai órakialakításról volt szó, de eddig csak az első rész, az eddigi tapasztalatokat megbeszélős órák mentek le a Moodle felhasználásával, szóval kaptunk egy kis ízelítőt is belőle. Az előadás után Nakahiro-san szólt, hogy ő visszamegy a hotelbe (előtte panaszkodtam neki, hogy bár a Google-n megnéztem merre van a hotel, de a reggeli egyetem-bejárat keresés után kicsit elbizonytalanodtam), úgyhogy ha gondolom, mehetek vele, és akkor nem fogok eltévedni. Én viszont még maradtam, mert beszélni akartam az előadóval, Kuroda-sannal a netbiztonságos órákról. Vicces, milyen kicsi a világ, mivel az előadó Susono-sensei ismerőse, volt köze a laborunkhoz, és most a Toyama Egyetemen tanár, ami azért poén, mert októberben ott lesz náluk egy konferencia, amire szintén menni akarok.

Beszéltünk az internetes biztonsággal kapcsolatban az órákról, és elpanaszkodtam, hogy otthon általában nem foglalkoznak ezzel a diákok, mert azt gondolják, hogy ez őket nem érinti (egészen addig, amíg bele nem futnak a problémába, akkor meg már késő). Bár mindig beszélünk róla órán, hogy például milyen a jó jelszó, de a 95%-uk marad a jól bevált, könnyen feltörhető változatnál. Kuroda-san erre azt mondta, hogy ilyen bizony itt is előfordul, ezért csinálta úgy, hogy először a diákok osszák meg egymással a tapasztalataikat, hogy lássák, velük is történhetnek kellemetlen dolgok. Olyan jól elbeszélgettünk, hogy a végén névjegykártyát is cseréltünk. (Ezzel hivatalosan is „megszabadultam” az első névjegyemtől. 😀 )

Az előadásoknak ezzel a végére értünk, de mivel többen mentek a B épületbe a cégekhez nézelődni, gondoltam most könnyebben tudok közelebb menni anélkül, hogy megszólítanának. 😀 (Mivel ott a többi érdeklődő.) Egy dolog mindjárt meg is tetszett: volt egy robotos rész, ahol legóból lehetett felépíteni egy eszközt (itt óriáskerék volt demonstrációnak), majd ezt szenzorral ellátva, némi programozással mozgásba lehetett hozni (ebben az esetben 2-szer körbeforgott az óriáskerék, majd egy kicsit megállt). A programozást SCRATCH-el csinálták, magát a programot is meg lehetett nézni (nem is gondoltam volna, hogy ilyenre is lehet használni), egyáltalán nem volt bonyolult. Kaptam egy katalógust a magyarázó emberkétől, amiben meg lehet rendelni különböző dolgok legós változatát, és a dobozban nemcsak a legókockák, hanem a szükséges szenzor(ok) is benne vannak. Őszintén szólva nagyon tetszett a dolog, és tuti hogy fel lehetne dobni egy ilyennel a programozás órákat, pláne általános suliban.

Ezek után felmentem a 2. szintre, ahol a workshop volt, és nézhettem a szomszéd termes bemutatókat nagy kivetítőn. Elvileg a téma a SIG volt, de hogy ez mi, az senkinél nem hangzott el… (Vagy elmondták az elején, csak arról lemaradtam.) A bemutatókon kívül még reklámok is akadtak szép számban. Mivel nem tudtam meg, miről van szó, hamar el is jöttem, azaz a mini-bőröndöm kiváltása után elindultam megkeresni a hotelt. A Google ez esetben nem tévedett, probléma nélkül rátaláltam, kb. 2 utcányira az egyetemtől. Be is jelentkeztem, és első körben kaptam némi infarktust, mert kérték az útlevelem, de mióta van „Alien Cardom” (na jó, pár éve már Zairyuu Cardnak hívják, ami az otthoni személyi igazolvány+lakcímkártya külföldi itt tartózkodók részére), azóta az útlevelemet elzárva tartom a kolifiókban. Szerencsére megfelelt ez a kártya is.

Lefénymásolták a kártyám és megkérdezték, kérek-e számlát, mert akkor elkészítik a kijelentkezésig. Arra gondolván, hátha vissza tudom kérni az árát az egyetemtől, kértem. Kaptam egy mágneskártyát, ami kulcsként is funkcionált, majd a lifthez mentem, mivel az 504-es szoba a számából következően az 5. szinten volt (kézipoggyásszal pedig nem poén lépcsőzni, ezt már előtte megállapítottam). Mikor beértem a szobába, az első dolgom volt levenni a cipőt, mert dél óta csak bicegtem benne, majd körbenéztem a szobában. Nem volt nagy szoba, de egy személynek bőven elég. Jó nagy ágy, mellette éjjeliszekrény, szemben egy nagy TV, ami mellett íróasztal, illetve a bejáratnál egy beépített szekrény, ahol megtaláltam a papucsot, és egyúttal be is gyömöszöltem a kézitáskámat, ne legyen útban (persze előtte a gépemet kivettem belőle 🙂 ).

Internetben bővelkedtem, volt wifi és kábel is. Emellett a tea, csésze és vízforraló alapnak tűnik a hotelekben, mert a nyári táboros szállóhelyen is volt, a kis hűtővel együtt. A fürdőben egyből kiszúrtam a kádat, amit tuti ki is fogok próbálni. Ha elfelejtettem volna tusfürdőt vagy sampont hozni magammal, az is volt bőven, de még fogkefe is állt rendelkezésre. A hotel pizsamája viszont inkább egy orvosi köpenyhez hasonlított. 🙂 Miután jól körbenéztem (fényképezőgéppel is), neteztem egy kicsit, majd 6:40-kor elkezdtem készülődni a partira. Épp a hajammal próbáltam valamit kezdeni, amikor Yamamura-san telefonált, hogy már mindenki a recepciónál van. Bár elvileg 50-re beszéltük meg a gyülekezőt, mondtam, hogy kb. 1 perc, és én is ott vagyok. A liftnél Susono-senseibe botlottam (hogy is volt az a „már mindenki a hallban van”?), aki feljebbről érkezett, és amikor a recepció elé értünk, még volt, akire várni kellett. Mivel a telefon után siettem, sikerült a szobában hagynom a fényképezőgépet, így csak a mobillal fényképeztem, aminek következtében nem lett túl sok jó képem (főleg a sötét miatt).

Innen 14-en indultunk a nem túl messze lévő „nomihoudai”-ba (azaz az „adott időn belül annyit iszol, amennyit csak akarsz, és még némi ételt is kapsz hozzá” jellegű helyre). Odaérve elfoglaltuk a számunkra lefoglalt helyet, ahol az előétel már várt ránk, és persze egyből italt is kellett rendelni. Az italok között többnyire alkoholtartalmúak voltak, de akad sima, üdítő jellegű is. A 2 óra alatt összesen 8-féle ételt kaptunk, amit nem lehetett megválasztani, mert az ilyen helyeken csak az italokból lehet válogatni (ezért nomioudai… persze van tabehoudai is, ahol azt eszünk és annyit, amennyit akarunk egy fix idő alatt). Előételnek kaptunk ebit (kis rák), tintahalat és sajtot, majd jött egy majonézes saláta (ebből a majonézes részeket igyekeztem elkerülni), amit egy kis sashimi (nyers halszeletek) követett.

Később „shabu-shabu” (kis ideig forró vízben főzéshez szükséges alapanyagokkal, ami itt zöldség, tintahal és polipszelet volt), főtt padlizsán (aminek nagyon rossz íze volt, alig bírtam megenni – ez volt az egyetlen problémás étel számomra), kakiage (tenpura sokféle zöldséggel és ebivel) is szerepelt a repertoárban. Ezek után valami tojásos, nyers húsos (vagy halas) rizs érkezett, amiről kiderült (miután megettem), hogy forró vízzel felöntve még finomabb (bár alapból elég jó íze volt), illetve a végén némi zöld teás fagyival töltött desszertet kaptunk. Persze közben az italokat is rendesen fogyasztottuk (ha már annyit fizettünk érte – fix összeg van a 2 órára, ami 4500 yen/fő lett, és így is kaptunk 500 yen engedményt – Yamamura-san összesen 63 ezer yent fizetett egyben, miután összeszedte tőlünk a pénzt). Közben a mosdóba is kilógtam egyszer, ami bár jól felszerelt volt, nem éppen magas embereknek lett kialakítva. Mivel dicsérték többen is az egyik fajta koktélt, megkóstoltam belőle a mangósat (tényleg nem volt rossz), illetve a mellettem ülő Houda-san kért szakét, amit lefényképeztem, mert érdekes formában szolgálják fel (a pohár csordultig teli van, ezt egy kis fadobozkába teszik, hogy abba folyjon a felesleg).

Miután letelt itt az időnk, elindultunk visszafelé, a társaság negyede már vagy becsípett, vagy erősebben ittas volt (Nakahiro-sannal az élen). Azért a kijáratnál még páran fényképezkedtek az egyik felszolgáló lánnyal, aki egyébként nagyon rendes volt velünk. Amíg az utca végében Shimomura-senseire vártunk, én Washio-sannal és a kínai részleggel beszélgettem. Entou-san kérdezte, hogy láttam-e a recepciónál az aromafürdőhöz használható alapanyagokat, de nem vettem észre, viszont most, hogy mondta, mindenképpen ki akarom próbálni. 🙂

Miután sensei előkerült, valaki még felvetette, hogy miért nem megyünk el rament enni? Felmerült bennem a kérdés, hogy az illető honnan szerzett magának plusz gyomrot ezen ötlet kivitelezéséhez, de megkaptam a választ, miért is került szóba ez a lehetőség: állítólag a ramen-evés segít a józanodásban. Na és persze voltak olyanok is, akiknek nem volt elég az eddig felszolgált étel. Betértünk a legközelebbi ramenezős helyre, ahol jegyvételes rendszer volt. Lehetett fél adagot kérni, aminek megörültem, mert azzal még talán meg tudok birkózni. Rendesen elkerekedett a szemem, amikor megjelentek egy teljes adaggal, hogy a „ház ajándéka”.

Megpróbáltam legyűrni a méretes adagot (ha nem ettem volna előtte, nem lett volna gond), de sajnos nem sikerült. Nagyon sajnáltam otthagyni a maradékot, de egyszerűen képtelen voltam egy falattal is többet enni (bár a felénél így is egy kicsit többet sikerült elfogyasztanom). Washio-sannal és Shirai-senseijel ültem egy asztalnál, akik az ösztöndíjamról kérdezgettek. A ramenező előtt elbúcsúztunk egymástól, mivel ők ketten másik hotelben szálltak meg, mi pedig visszamentünk a saját szállásunk recepciójához. Mivel a kulcsot le kell adni a hotel elhagyása előtt, mindenki amiatt állt sorba. Közben Shimomura-sensei úgy döntött, még elmegy boltba (a közeli kisbolt még nyitva volt), a többiek pedig elkezdték felvenni a kulcsukat (én pedig rájöttem, hogy elfelejtettem leadni, mert a táskámban volt 🙂 ).

Ha már úgyis sor lett a recepciónál, úgy tettem, mintha én is a kulcsomra várnék, közben pedig kiválasztottam a megfelelő aromát a fürdőmhöz (narancsosat). Ezek után mindenki visszavonult a szobájába, én neteztem még egy kicsit, majd kipróbáltam a fürdőt, ami nagyon kellemes volt. Utána már éreztem a fáradtságot is rendesen, de még az ágyban, tévézés közben megnéztem a másnapi programot, hogy kiválasszam, délelőtt milyen előadásokat fogok megnézni (délutánra egy újabb Akihabara látogatást terveztem). Közben benyomtam a TV-t is, ahol találtam egy adót, amin épp macskás videók jöttek sorban egymás után, ami többször elvonta a figyelmemet a program tanulmányozásáról. 🙂 Végül a macskákat kutyák váltották fel, majd a másnapi ütemterv elkészítése után egyből elaludtam.

Végül pedig néhány kép:

Leea névjegye

Munkaidőben a középiskolás diákokat próbálom informatikából további ismeretek megszerzésére ösztönözni, míg a fennmaradó időben a Japán kultúra felé fordulva animéket nézek, mangát olvasok, esetleg (japán dalokból) karaoket szerkesztek.
Kategória: Egyéb | Közvetlen link a könyvjelzőhöz.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s